Hiányzol. |✔

július 7.

florence renee vagyok. tizenhét éves, augusztusban töltöm nagykorúságomat. floridában születtem, mégsem őrzök onnan emlékeket. los angelesben nevelkedtem, viszont a nagynéném miatt rengeteg időt töltöttünk new jerseyben. egyedül élt, mégis boldog volt. szellemébe egy igazi fenimista bújt. az akkor huszonnégy éves sarah, mikor meglátta sírni a tizenkét éves florence-t, emlékszem, csitítgatás helyett ezt mondta: „anyád helyett anyád vagyok. ha én szültelek volna, kilenc hónapot vett volna igénybe, hogy egy olyan szívet hozzak létre, amilyen a tiéd. ne hagyd, hogy valaki összetörje tizenöt másodperc alatt." tudtam, hogy igaza van. sarah egy volt azon emberek közül, akiknek mindig igazuk volt. bármit mondtak, bármit tettek. sarah akár a nővérem is lehetett volna, mégis többnek tekintettem. valami nagyobbnak. magam sem tudom minek, de ő volt az, aki. az őrangyalom.

azóta nem láttam őt. öt éve, hogy utoljára hallottam hangját, azt a mézédes, könnyed hangját. utoljára láttam gyönyörű, dús, méz szőke haját, ami a napfényben különösen csillogott. utoljára láttam kedves, barátságos, megnyugtató barna szemét, ami mindig mosolygott. utoljára ölelt körbe vékony karja, bőre puhasága. orromban még most is érzem sarah különleges illatát. édes, mégsem az a fojtogató édesség, hanem mint például a vaníliáé.

aki miatt sírtam, nem más volt, mint grayson dolan. tíz éves korunkban az iskolánk beújított valamilyen rendszerrel, ezért az évfolyamok közti osztályok tanulói egyik napról a másikra átkerültek egy másikba. samira, ethan, grayson és én egy osztályba kerültünk. túlzás lenne azt mondani, hogy már akkor legjobb barátok voltunk. inkább mondom azt, hogy sok programban közösen vettünk részt. egy csapat voltunk. aztán ahogy nőttünk, úgy kerültünk közelebb is. mígnem odáig fajult mindez, hogy elválaszthatatlanok nem lettünk. mikor ez megtörtént, felhőtlenül boldog voltam, hisz ők jelentették számomra az iskolai otthont.

dolanék egyik nap már nem jöttek többet iskolába. ekkor voltam tizenkét éves. hatodikos voltam, amikor őket kivették az iskolából, erőszakoskodás és zaklatásuk miatt. tudtam, hogy a diákok ferde szemmel tekintenek rájuk, de nem értettem miért. semmi rosszat nem tettek. az, hogy grayson justin bieber féle szőke lett, az, hogy mindketten viccelődtek mindenkivel, hogy boldogok voltak, és nem próbáltak meg beállni a sorba. ők ketten mindig kitűntek, mert ők ezt akarták. én már akkor büszke voltam rájuk, mert nem csak hogy eddig kibírták, hanem azután is képesek voltak megállni a lábukon.

grayson azt mondta nekem, hogy többé már nem leszünk osztálytársak. nem láthatom többé őket a folyosón, nem hallhatom a nevetésüket, nem szólíthatnak már meg a folyosón, nem ülhetünk be együtt az ebédlőbe, nem ehetünk együtt tovább. nem mehetünk együtt tesire, nem lökdöshetnek tovább minket, vagy ugorhatnak a hátunkra, „lovacskásat" játszva, nem győzhetnek le újra és újra futásban. többé már nem lesznek benne az iskolai birkózócsapatban. nem kiálthatom, hogy „hajrá grayson!" vagy „hajrá ethan!". nem láthatom a folyosón szembe jönni őket a hatalmas vigyorukkal. és ez mind annyira elszomorított, hogy őt hibáztattam, amiért ő jött el hozzám azelőtt, hogy elindultunk volna sarahoz.

nagyot sóhajtottam, ahogy csak eszembe jutott az a reggel. elfordítottam fejemet, és inkább kinéztem a száguldó kocsi ablakán, hiába nem volt odakint, az autópálya mentén semmi érdekes. előttem ethan vezetett, és belenézve a visszapillantóba, láthatom szemét, amit szigorúan az útra szegezett. haja mostanra még hosszabb lett, még göndörebb. annó, akkor is viselte haját e tílusban. elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy samira összegumizta haját. szemei ugyanolyan komolyak és mélyek, mégis huncutak és mosolygósak, akárcsak ikréé. majdnem felnevettem, amikor szempilláira gondoltam. otthonról elcsórtam anyu szempillaspirálját, és kifestettük őket ,persze összekenve őket, hisz egyikünk sem értett a sminkhez.

lehunytam szemeimet, és realizáltam, hogy mennyire is egy dög voltam velük. igaz, a titkolózást még mindig nem bocsájtottam meg, de hülyeségnek tartanám azt, hogy csak ezért haragudjak rájuk. ahogy levezetem tekintetemet ethan kezére, ami samira combján pihen, borzongás és némi féltékenység is elragad. boldognak kellett volna lennem, mikor ez megtörtént. ehelyett elfogott a düh és az önsajnáltatás. még egy ok arra, hogy dög legyek.

és hiába bocsájtottam meg nekik, nem mondtam semmit. tovább emésztgettem a megbocsátást, csak akkor enyhültem meg kívülről is, mikor a visszapillantóban találkozott a tekintetem ethanével. őszintén, amilyet az ember régen látott, mosolyogtam rá.