Hiányzol. |✔

július 17.

G R A Y S O N

egyedül feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva. mellkasomon kulcsoltam össze ujjaimat, s minden lélegzetvételemnél szemkontaktusba kerültek velem. szörnyen unatkoztam, hisz mindent elrontottam. tudtam már az elején, hogy ezzel az utazással talán mindent elronthatok, de itt, ebben a házban, a szomszédban, meg úgy az egész környéken, a városban nem találtam a nyugtomat. szükségem volt arra, hogy megtaláljam a lelki nyugalmamat. hisz itt minden és mindenki felzaklatott.

azon az estén ethannel összevesztem. tisztán emlékszem, ahogy fejemhez vágta, hogy mennyire félek a visszautasítástól, hogy mennyire rettegem, hogy ő lemond egyszer rólam. ethant felidegesítette az, hogy mennyire nem csináltam a dolog ügyében, csak menekültem. és most is csak elmenekültem tőle, és mindent elbasztam. egy nyomorék voltam, de most még nagyobb. hagytam veszni az időt, hagytam veszni őt. az, hogy a klubban csak távolról figyeltem ringó testét, ahogy hozzásimul ismeretlen emberekhez, csak felébresztette bennem a vágyat iránta, és hiába is volt imádni valóan részeg, hiába csimpaszkodott rám, hiába éreztem, hogy mennyire közel akar magához tartani, hogy mennyi szeretet van benne, én mégis megfutamodtam. megijedtem tőle, miközben semmi okom nem volt rá, ugyanis viszont szeret. az más kérdés, hogy most mennyire tart egy bunkó seggparasztnak, és akármennyire is próbál kiverni a fejéből, nem fog menni neki. mert akármennyire szeretném ezt én is, nem tudom. szeretem őt, és én egy idióta vagyok.

- nyomorultul nézel ki, öcsi.

- kösz, magamtól sem jöttem volna rá. – tartottam fel középsőujjamat az irányába.

- én csak nem vágom, hogy miért növeszted itt a picsád, mikor át is tolhatnád magad a szomszédba. – huppant le ágyamra, hátát meresztve.

- látni sem akar. – suttogtam, s nyeltem egyet.

- na nehogy ezzel gyere már! hülye vagy, ha azt gondolod, nem látna téged szívesen! – pattant fel és hevességében komódomról lelökte lámpámat, ami a padlón csattanva törött ezer darabra.

- ha nem lennél ennyire indulatos szar, most nem kéne takarítanom is. – fújtattam mérgesen.

- akkor indulj! takarítsd fel florence darabjaira törött szívét. – meredt rám semlegesen, arrébb állva az ajtóból. összehúzott szemekkel néztem rá.

- te most tényleg ennyire éled magad? – keltem fel, hogy szemtől szembe tudjunk vitázni. újonnan ez lett a szokásunk.

- nem, grayson, csak belátom azt, amit te nem. vedd már észre magad, bassza meg!

- én nem kértem, hogy lásd be mindazt, amit én okoztam. csupán adj nekem időt –

- időt? – prüszkölt fel hirtelen. – időt adok gizmonak, hogy kimondja azt, hogy „grayson egy nyápic seggfej".

- na mi van, samira ennyire jól tud szopni, hogy megengeded magadnak, hogy így vitázz velem? – gügyögtem mérgemben, és hirtelen meg sem lepődtem azon, ahogy ethan nekem rontott. hátam iszonyatos erősséggel csattant a falnak, hátamba állítva a parafatáblám néhány szögét.

- vagy magadtól kussolsz el, vagy én kussoltatlak el, de úgy, hogy fogsz tudni megszólalni. – hangja fenyegető volt, tekintete égetett, hiába volt az ikrem, megijedtem tőle.

- mi olyan titkod van, amitől el tudnék kussolni? – fejtettem le ujjait nyakamról, szépen lassan, hogy nehogy meggondolja magát és még ma a sírba tesz az aranyhalunk mellé.

habozott. ethan, az idősebb iker, a talán még veszélyesebb is, habozott azzal, hogy elmondja-e azt, amivel befoghatnám a számat. nem tudtam, mi az, ami ennyire kifogott rajta, de én kíváncsian vártam, hiába kapott el a rosszullét.

- inkább takarítsd el magad itthonról, húzzál át florence-hoz és holnapig ne is lássalak. – indult el az ajtó felé, gondosan kikerülve a törött lámpa helyét, de én megállítottam.

- ha már ennyire jól megfenyegettél vele, legalább áruld is el. ennyire „nyápic seggfej" te sem lehetsz. – csípőmre akasztottam ujjaimat.

- gray, tényleg nem akarod tudni. sajnálom, veszek neked új lámpát, de –

- hallod te egyáltalán magad? – hajoltam előrébb, hogy hatásosabb legyek. – eddig engem noszogattál, engem basztattál, hogy kurvára kezdjek valamit magammal és a helyzetemmel, te pedig annyira se méltatsz, hogy elárulj nekem valamit, amiről nagy valószínűséggel tudnom kéne, hiába se akarom. – ordítottam vele, kikértem magamnak a viselkedését, ami betett, hogy láttam tenyerét ökölbe szorulni, és gyilkos tekintetét.

- csak hogy tudd – lépett közelebb hozzám, de a három lépés tisztes távolságot szem előtt tartotta. – amit te tettél vele, az fel sem ér ahhoz, amit én tettem vele.

szemeim tányérnagyságúra kerekedtek, indulataim elemükbe léptek, s most ethan háta mélyedt a falba. kiélveztem, hogy öt centivel magasabb vagyok nála, fenyegetően és izzó tekintettel néztem le rá.

- honnan tudja?

- ő ment vissza new jerseybe.

- MI A FASZOMÉRT MENTETEK ODA?

- MIATTAD, TE PÖCS! –ordított vissza, teljes erejéből ellökve maga elől. – tudod mennyire aggódtam? semmi ötletem nem volt, hova mehettél, ezért elmentünk laurie-hoz, hátha tud valamit, ha már szép kis estéket csaptatok ti ketten.

- csak egyszer történt meg, elég is volt. – sütöttem le szemeimet. – hibáztam, oké?

- ó, de még mekkorát. – helyeselt. - csak azt akarom tudni... - guggolt le hozzám – miért nem flornak mondtad el mindazt, amit laurie-nak, és miért nem vele feküdtél le, és miért laurie-t dugtad meg?

- nem tudom, oké? – kaptam fel fejem indulatosan ethan irányába. – kapó volt az alkalom, egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni, ő pedig nem állított meg! hatalmas szerencse, hogy... - nem tudtam, nem voltam képes folytatni. nem is akartam belegondolni abba, hogy ez akár meg is történhetett volna. hogy akkor még nagyobb pácban lennék, mint eddig.

- mi sem tudtunk megálljt parancsolni... - suttogott, maga elé meredve.

- hogy micsoda? – pattantam fel azonnal, hátrább lépve tőle.

- nem, ne gondolj arra! – kapott azonnal szava után, és szívemről hiába esett le egy jó nagy kő, mégsem tudtam megnyugodni. ethan valamit csinált vele.

- mit csináltál? – kérdeztem.

- hirtelen történt. nem volt szándékos, nem-nem... - mély levegőt vett, lehunyta szemét, míg én továbbra is legeltettem az enyémet rajta. – csak egy csók volt, amivel se akkor, se most nem tudtunk semmit sem kezdeni. –mondta.

- florence teljesen elveszítette az eszét, ordítozott, idegileg teljesen kikészült, az ájulás szélén állt, mikor... nos, khm, tudod. – tördelte ujjait, valószínűleg ugyan annyira szégyellte magát, mint amennyire én. bár a tette nem volt akkora súllyal, mint az enyém, mégis haragudtam rá. mindketten tökéletesen elcsesztük egymást, tökéletes háromszöget alkotva.