Hiányzol. |✔

május 31.

tudtam, hogy amint bemegyünk abba a házba, el fognak önteni az emlékeim tömkelege, és újra bőgni fogok. ahogy megláttam samira kisírt szemeit, ahogy seanhez bújva zokog lisa, miközben idősebbik fiát kihallgatják, meg kellett kapaszkodnom anyában, hogy össze ne essek a borzasztó látványtól. cameron rögtön odajött hozzám és erősen magához ölelt, átvéve anyától, aki halkan megköszönte és odament a tehetetlen szülőkhöz.

- rendben, köszönöm. végeztünk. most szeretném meghallgatni florence renee-t. – a nyomozó kiküldte a csak félig fedett konyhából ethant, akit meglátva egy újabb adag zokogás tört rám.

- flor, figyelj csak – lépett oda hozzám ő – ne sírj. most ne. – letörölte könnyeimet – mondj el mindent! mondd el a bulit, a köztetek lévő kapcsolatot, válaszolj minden kérdésére. ne titkolj el semmit. – minden egyes szavának végén bólintottam. ethan homlokon puszilt még, aztán ránéztem anyára, aki lisa kezét szorongatva halványan rám mosolygott, aztán ránéztem az ugyan olyan lelki roncs anyukára, aki olyan volt nekem, mint anyám. szájával csak annyit tátogott; kérlek. bólintottam.

a tag, mondhatni a nyomozó nem tűnt olyan barátságosnak, mint amilyen a hangja volt. egy huszonnyolc év körüli férfi lehetett, nyakában az emblémájával, kezében pedig egy ipaddel. rideg szemei végigkövették, ahogy elfoglalom a helyemet. nem várt sokáig, szinte rögtön bele is csapott a lényegbe. én pedig elmondtam mindent. ő pedig közölte, hogy a hármunk (samira, ethan és én) vallomása szinte azonos, nem tudnék-e valami mást is mondani.

- mire gondol? – ráncoltam össze szemöldökömet.

- ethan elárulta nekem, hogy a ti kapcsolatotok bensőségesebb volt. – támaszkodott neki az asztal túloldalán lévő széknek.

- valamilyen értelemben ez igaz is. – biccentettem rá.

- esetleg grayson valamiféle utalást nem adott a távoltartásra vagy titkolózásra? –fonta össze zakójába bújtatott kezeit mellkasa előtt.

gondolkoznom kellett. évek óta ismertük már egymást, rengeteg időt töltöttünk el egymással. de nem. hiába is forgattam át minden egyes emlékemet, gyötörtem a tudatomat, minden cselekvését, mondatát újra és újra lejátszottam a fejemben – de nem.

- grayson nem adott a tudtomra semmi ilyesmit. – ráztam fejemet tiltakozóan. a nyomozó nem szólt. csak nézett. jéghideg szemei lelkemig hatoltak, és ahogy ránéztem, úgy kellett elkapnom a fejem. zavart a tekintete, nem bírtam állni azt.

- rendben, köszönöm. menj vissza a barátaidhoz.

szobám fala szürke volt, mint amilyennek én éreztem magam. hiába voltunk hárman, mintha a fél szívem hiányzott volna. anya nagyon aggódik értem, éjjel-nappal csak sírni lát. míg ő csak hiszi, én addig tudom, hogy átestem a depresszióba, még ha semmi előzménye sem volt. rosszul voltam, szomorú és tehetetlen. olyan, ami ezelőtt sose voltam. a suliban is egyfolytában faggatnak, hogy jól érzem-e magam. nem tudják azt, amit én. nem tudják, hogy grayson eltűnt, senki sem tud róla semmit. nem tudják, csak látják, hogy valami nincs rendben. és itt még mindenki a legkisebb gondokra gondol, mint például szülői csetepaté otthon, de hogy arra gondoljanak, hogy egy számomra fontos személy tűnt el, az képtelenség.

mindhiába a reményem, még ha anyának meg is ígértem, hogy kitartok mellette. egy lemondó sóhajjal pillantottam le a kezemben tartott telefonomra, amin grayson közösségi felülete volt megnyitva. a tag fokozottan kérte a figyelmünket, hogy minden létező oldalát lessük, hátha esik olyan hibába, hogy adjon magáról valamiféle életjelet. mondhatni, mindig ezt bámultam. a suliban, volt hogy órákon, volt hogy a szünetekben, egyfolytában frissítve volt, de semmi sem történt nyolcadika óta.

rettentően hiányzott. hiányzott a második felem, ethan mellől, mert ők jött-ment össze voltak nőve, hiányzott az, ahogyan a szüleivel viccelődött, ahogyan kikészítette az anyját, és ahogyan cameronnal, a nővérével bánt. hiányzott, hogy samira szóljon nekem, hogy grayson a suli előtt vár. vissza akartam őt kapni.

az elsötétülő képernyőt ahogy újra feloldottam, feldobta a billentyűzetet, ahogy ott villog a kis pálcika, várva arra, hogy írjak valamit. hirtelen felindulásból nem is nyomtam azt ki, hanem írni kezdtem. dühösen. szomorúan. szánalmasan.

először mindenfélét hozzá akartam „vágni", hogy mégis mit képzel magáról, hogy csak ilyen egyszerűen lelép. hogy itt hagyott minket, akik számítanak arra, hogy egyszer felbukkanjon és várnak rá. aztán ahogy nyugodtam le, úgy töröltem ki a hosszú sorokat, és egy rövid, lényegre törő üzenetet küldtem el úgy, hogy közben tudtam, hogy nem fogok rá választ kapni.

florence to grayson: hiányzol.