Hiányzol. |✔

július 8.

grayson és én valamiben mindig nagyon különböztünk a többiektől. megmagyarázhatatlan kötelék volt ez, és bármilyen furcsa is, mi ebből semmit sem érzékeltünk. talán mert csak ethan és samira volt nekünk, senki más. mégis ők hangoztatták együttesen, hogy „ti olyan furák vagytok" vagy éppen „neked nem is én vagyok az ikred, hanem florence!". persze csak nevetni tudtunk rajta, mégsem eszméltünk rá arra, hogy mi tényleg furák vagyunk. én például utálok minden olyan zöldséget, ami zöld, meg a répát és a gombát. grayson viszont szereti ezeket, és akárhányszor láttam, ahogy ezeket ropogtatja, csak felvonta szemöldökét és kajánul elém állt és úgy ette tovább. de amikor én dobtam fel az ötletet, hogy menjünk el ejtőernyőzni, tisztán emlékszem, ahogy arca egy ezredmásodperc alatt változott természetellenessé, ahogy keze vizes lett és lába remegni kezdett. csak röhögtem, ahogy ő is rajtam, mikor nem voltam hajlandó megenni a kelbimbót a levesből.

szerettük egymást idegesíteni. és nem csak ezzel, a magassággal és a zöldségekkel, hanem annál többel is. nem volt elég, hogy néha elcsórta a melltartóimat, mikor ott voltam, úgy ült le közénk üvegezni. persze samira kedvemre játszott, rögtön mondta, hogy öt másodpercem van arra, hogy leszedjem grayről a melltartómat, ami tíz kerek percbe torkollott. kifulladva, pirosan és fájó hassal a röhögéstől szenvedtem le róla az említett darabot és dugtam el, hogy ne szenvedje vissza azt magára.

- anyám, pedig rohadt sokat szenvedtem azzal a csattal! - túrt hajába grayson.

- ja, megkötötted a hátad mögött. - néztem rá unottan, ám annál erősebb nevetőgörccsel.

aztán mikor én vettem el a hajzseléjét és beleöntöttem egy pohárba, víz gyanánt. őszintén, nem sajnáltam akkor, hisz ezt a melltartómért kapta. és mindemellett ott volt az a mérhetetlen szeretete irántam, amit mindig kimutatott, ha néha észre sem vettem. kifújom a levegőt és kinyitom a szemem. nem otthon vagyok. sarah nagynénémnél.

- az idő csak úgy szalad, nem igaz? - mosolyodott el.

- miért nem mondtad el, hogy terhes vagy? - néztem rá jókora hasára. - még csak azt sem tudtam, hogy van barátod.

- florence, bárcsak visszapörgethetném az időt! de nem lehet. legszívesebben újra csak vigasztalnám azt a tizenkét éves kislányt, aki beleborult az ölembe.

- sarah, most is azt csinálom. csak öt évvel idősebb vagyok. - néztem le kezeimre. sarah felsóhajtott, s közelebb csúszott hozzám. megragadta két kezemet és ölébe rakta.

- szereted azt a fiút, ugye? - kérdezte komolyan, zöld szeme csak úgy sütött. nem is tudom, talán jobban hasonlítunk mi egymásra, mint ő és anya.

- mindennél jobban. - motyogtam.

- mit éreztél, mikor nem jelentkezett?

- kongtam az ürességtől. aztán bőgtem. nem, előtte is bőgtem. csak bőgtem, bőgtem, bőgtem és bőgtem. aztán reményvesztettnek nyílvánítottam magam és ezt az egészet is. majd rájöttem, hogy grayson nem ezt az énemet ismerte, mégis annyira eluralkodott rajtam a veszteség, hogy belecsöppentem a depresszióba. most viszont már nem tudom mit gondoljak. kijátssza minden lépésünket, mintha pontosan tudná, mikor jövünk. - szomorúan lebiggyesztettem számat, és még sarah nagynéni simogatása sem nyugtatott meg. reggel hajnalban elindultunk secaucus felé, keresve a grayson által megszállt hotelt, de közölték, hogy már éjszaka kijelentkezett. a csalódásom egyre csak nőtt, mígnem visszaérve dolanék itteni lakásához hisztérikus zokogásba nem kezdtem. samira megijedt, ő elsietett telefonálni, hátha otthon van-e valaki, esetleg cameron, vagy anya tud-e segíteni. ethannel maradtam, próbált lenyugtatni, de egyre csak kapálóztam, ütöttem őt, sikítoztam, mígnem erős szorításába bele nem estem, és erős csókjába.

- én nem akartam ethannel csókolózni. - motyorogtam. - én graysont akarom úgy csókolni, ahogy csak tudom. szerelmes vagyok belé, veszettül hiányzik, kétségbe vagyok esve, nem-e történt vele valami, és ha mégis, nem tudom, hogy mihez kezdenék. - folytak végig könnyeim arcomon, amiket sarah törölt le. hallgatott, tudta, hogy ezt szeretném.

- grayson annyira szeretett, hogy elvette egy másik lány szüzességét. - suttogtam kihalva, üres tekintettel. most viszont nagynénémre néztem. tudtam, hogy ehhez lenne mondandója, mégis megtartotta magának. terhesség ide vagy oda, nyolc hónapos bébi így vagy úgy, fenimista éne helyén maradt.

- sarah, leszel anyám helyett anyám?

- persze életem! persze... - húzott keblére, belemarkoltam selymes pulcsija anyagába, miközben ő simogatta hajamat. lenéztem gömbölyded hasára.

- ő lehet a kishúgom? - kérdeztem remegő hanggal. sarah mindig is tudta, hogy rosszul érzem magam egykeként, mégsem adatott meg az a pillanat, hogy anyáék új bébit fogadjanak.

- naida is örülne neked. - pillantott le vigyorogva a bujdosójára. elmosolyodtam, hisz a neve gyönyörű lesz, akárcsak ő maga. sarah gyönyörű nő, sosem volt mire panaszkodnia.

- florence, én -

félbeszakította a szüntelen telefoncsörgés. felpattantam a kanapéról, kiszaladtam az előszobába, ahova leraktam táskámat, és kihalásztam a csörgő készüléket.

- repülünk haza!

- mi, mégis miért? mi van ethan kocsijával? - kérdezem zaklatottan samirat, aki úgy kapkodja a levegőt a vonal túlsó végén, mintha maratont futott volna terhesen.

- graysont átszállították a los angelesi kórházba. - egy másodperc töredéke volt az, ahogy sarah kiszaladt hozzám, mert meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, és egy másodperc töredéke volt az egész, ahogy a bőgés mellett elárasztott az Isten szeretete, hogy imáimat megragadva hazajuttatta graysont. a szerelmemet.