Say you love me

Back to the roots

A szívem őrült tempóban dübörgött a mellkasomban, mintha csak egy kalitkába zárt madár lenne, ahogy egyre csak közeledett felém. Hátrálva igyekeztem eltávolodni tőle, s hiába tudtam, hogy semmi esély, mégis meg kellett próbálnom, még ha a legrosszabbul végződik is a dolog, gyűlölném magam, ha nem tettem volna meg mindent, amit lehet. A szoba sötétje nyomasztóan ölelt körbe és már-már úgy éreztem, fojtogat; az összes berendezés beleveszett az árnyakba, az egyedüli dolog, amit pontosan láttam, az-az őrült fénnyel égő szempár volt, melynek gazdája egyre csak közeledett felém.

- Tőlem bármeddig folytathatjuk még ezt a macska egér játékot, Avery, de te is tudod, hogy mi összetartozunk – suttogta vészjósló hangon, úgy mosolyogva, mintha csak az időjárásról csevegne. A levegő kiszakadt a tüdőmből, ahogy a hideg falnak ütközött a hátam, miközben csakis az járt az agyamban, hogy nincs menekvés.
- Akárhová is menekülnél, akármit is tennél, én, megtalállak és a vége úgyis ugyanaz lesz. Tehát te döntesz, önként elfogadod a végzeted, vagy pedig szenvedni fogsz – fejezte be, majd egy karnyújtásnyira megállva tőlem, kitárt karokkal várakozott, mintha csak át akarna ölelni, és jámbor tekintettel nézett a szemembe.

Zihálva ébredtem meg, majd a kezem mellkasomra téve próbáltam lenyugtatni annak vad dübörgését, miközben csak a fekete motoros csizmámra meredtem. Mély lélegzeteket véve igyekeztem úrrá lenni a bensőmben feltüremkedő pánikrohamon, közben a kezeimmel hátrakanalazva a szemembe logó hajat, kötöttem kontyba azt. Megnyaltam kiszáradt ajkaim, melyek még mindig remegtek az idegességtől, aztán kinéztem a buszablakon, ahol a fekete erdőt lassan felváltotta Forks utcáinak kivilágított képe.

Ha valaminek, ennek sikerült elterelnie a figyelmemet, hiszen ez volt úti célom, ahol az évek óta nem látott bátyámmal kellett találkoznom. Olyan rég láttam utoljára, hogy igazából azt sem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, amikor utoljára találkoztunk, még minden más volt, legfőképp pedig én.
Ahogy közeledtünk az állomáshoz, lassan összeszedtem a holmimat, majd a hátsó ajtóhoz állva fürkésztem a parkolót. Amint megláttam, az izgulás visszatért, szabad kezemet pedig az oldalamhoz szorítottam, hogy úrrá legyek remegésén. Egyrészről nem értettem idegességemet, hiszen mégis csak az egyetlen testvéremről volt szó, akit szerettem, másrészt viszont jól tudtam, hogy amióta nem találkoztunk, olyan sok minden történt, hogy szinte a nulláról kezdhetjük felépíteni a kapcsolatunkat. Hosszan kifújtam a visszatartott levegőt, ahogy lefékezett a busz, majd a lábaim elé meredve szálltam le és vártam meg, amíg a buszsofőr kinyitja a csomagtartót. Annyira elmerültem az önnyugtatásban, hogy szinte észre sem vettem, hogy közeledik, csak a vállamra telepedő kezet érzékeltem, mire megfordultam, majd felnéztem rá.

- Már kezdtem azt hinni, hogy nem is a mai napot mondtad – szólalt meg mély hangján, miközben melegen rám mosolygott.

- Lekéstem a csatlakozást – vontam vállat, miközben magamban nyugtáztam, hogy csöppet sem változott, ami nagy megkönnyebbülést jelentett.
Először lefagytam, ahogy átölelt, ám az ismerős illat és érzés megnyugtatott, ahogy pedig én is átfontam a karjaimmal, mintha visszarepültünk volna az időben. Mintha még ugyanaz a kislány lennék, akinek semmi gondja nem volt azon kívül, hogy nem tanult a matekdolgozatra, a bátyja pedig mindig ott volt neki, hogy megvédje, még a legapróbb dolgoktól is. Otthon és erdő illata volt, amit úgy imádtam, és amire már alig emlékeztem, most viszont olyan volt, mintha egy másodperc sem telt volna el azóta.

- Nagyon hasonlítasz rá – szólalt meg, amikor elengedett, majd összevont szemöldökkel vizslatott végig. – Felnőttél – jelentette ki, kissé meglepődve.

- Én... - köszörültem meg a torkom, miközben a környéket pásztáztam. Még ennyi év után, az utolsó családtagommal is nehezemre esett erről beszélni. – Köszönöm – fejeztem be végül sután, majd visszanéztem rá.