Say you love me

Another Love

Még ha meg is kínoznának, sem tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan kerültem fel az ágyba, annyira magába delejeztek a fájdalmasan lüktető emlékek, hogy mindössze annyira emlékszem, hogy az összetört szívemet siratom. Paul meglepő türelemmel szorított magához, miközben megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, pedig még csak azt sem tudta, hogy mégis mitől kattantam be. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak a könnyeim, és a bensőmben feszítő seb se lüktet már olyan fájdalmasan. Megnyugodtam, de attól még ugyanolyan nyomorultul éreztem magam, mint eddig. Tudtam jól, hogy az ilyen kirohanások csak kevés időre szüneteltetik nyomoromat, így igyekeztem elhúzni a lehető legtovább, hogy ez megtörténjen. Nagyot sóhajtva néztem fel csillogó szemeibe, amik most aggodalommal telve szemléltek; tudtam, hogy muszáj valamilyen magyarázatot adnom neki.

- Nagyon sajnálom, Paul – kezdtem megkarcosodott hangon. – Azt hiszem, utoljára gyerekkoromban borultam ki ennyire. Én tudom, hogy valami magyarázattal tartozom neked, de... annyira nehéz... még soha, senkinek... - A hangom elhalt, ahogy közeledtem mondanivalómhoz, a szívem pedig fájdalmasan dörömbölt bordáim börtönében.

- Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd, Avery – válaszolt az arcomhoz nyúlva, hogy hüvelykujjával simogassa le a könnyeim. Egy egész pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy élek az ajánlatával, de tudtam, hogy muszáj leszek. Paul megérdemelte a magyarázatot, Ethan emléke pedig azt, hogy végre meséljek valakinek arról, hogy mennyit jelentett nekem.

- Tartozom neked annyival, hogy megtudd, mégis miért vagyok ilyen távolságtartó, és miért nem vagyok képes elfogadni, ami köztünk van. – A kezét még mindig az arcomra simítva mélyesztette tekintetét enyémbe. – Szóval, azt biztos tudod, hogy a nagyszüleimnél nőttem fel, Londonban. Hiába maradhattam volna a bátyámmal már, hiszen nagykorú volt, nem engedték, így utána már csak a nyári szünetre jöttem haza. Először, azt hittem, hogy én nem fogok átváltozni, de majdnem egy éve egy nomád vámpír kezdett el gyilkolni a környékünkön. Ezzel egy időben pedig, megismerkedtem egy sráccal, először azt hittem, hogy csak véletlenül futunk össze állandóan, de aztán észrevettem, hogy az iskolán kívül, szinte mindenhol ott volt, ahová mentem. Amikor pedig megjelent az egyik barátnőm szülinapján, odamentem hozzá és kérdőre vontam. – Mosolyt csalt az arcomra az emlék, gondolatban pedig szinte újjáéltem az egészet. – Azt mondta tudja, hogy mi vagyok és segíteni akar, hogy ne egyedül birkózzak meg vele. Először nem hittem neki, úgy csináltam, mintha azt sem tudnám, miről beszél, de aztán kimentünk a kertbe távol a többiektől, és átváltozott. Úgyhogy, mivel azt semmiképp sem akartam, hogy a nagyszüleim bármire is rájöjjenek, belementem. Nagyon sokat tanultam tőle, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szerelmes lettem. Olyan volt, mint amikor a legjobb barátjában szeret bele az ember, elsöprő érzés. Felszabadító volt, hogy végre valaki előtt nem kell titkolóznom... Őszintén hittem abban, hogy ő lesz majd az, akivel leélem az életem –úgy folytak belőlem a szavak, hogy hirtelen nem is értettem, miért nem meséltem róla még soha senkinek. – Mivel nem ismertünk más farkasokat, beléptünk egy falkába, ami leopárdokból állt, szívesen fogadtak minket, és úgy éreztük végre mindketten, hogy tartozunk valahová. Később persze, rájöttünk, hogy hiba volt bízni bennük, erőszakosak voltak, nem törődtek az emberekkel, és inkább érdekelte őket az, hogy ijesztgessék őket, mint megvédjék. De ez... nem is lényeg. – sóhajtottam egy nagyot, mikor rádöbbentem, hogy merre tart a gondolatmenetem. Ami ezután következett volna, nem mondhattam el neki, még nem. S ha rajtam múlik, soha nem is teszem, ennek a titoknak örökké mélyen eltemetve bennem kell maradnia. Csak így lehetnek biztonságban. Paul érdeklődve figyelte az arcomat, s mintha kis csalódottságot is láttam volna rajta. Feltehetőleg nem értette, hogy hogyan tudok még mindig ilyen erős érzelmeket táplálni valaki iránt, aki nem a lenyomatom. – Szóval, azt hittem, hogy sosem fogok bevésődni, hiszen elég ritka, hogy valaki nőként lesz alakváltó, de biztos voltam benne, ha lehetséges volna, akkor Ethan lett volna a lenyomatom. De nyilván, erről is tévedtem... Együtt terveztük az életünket, miután leérettségiztem, körbe akartuk utazni a világot, hogy együtt fedezzünk fel mindent. Ide is ketten jöttünk volna, de... - Ahogy közeledtem a részhez, amitől a legjobban féltem, kapkodni kezdtem a levegőt és görcsösen karoltam át a felsőtestem, mintha az segítene, hogy ne hulljak szét ismét. – Ő, meghalt... meggyilkolták, láttam a testét. Úgy éreztem, megőrülök, hogy a fájdalom szétszakít. Nem akartam elhinni, hiszen ő volt az életem, ha bármit tehettem volna annak érdekében, hogy megmentsem... azt kívánom, inkább én haltam volna meg. A rendőrség hiába kezdett a nyomozásba, nem találták meg az elkövetőt, és... nyomok híján hamar le is zárták a nyomozást... Még mindig szerelmes vagyok belé, és hiába tudom, hogy a bevésődés összeköt kettőnket, egyszerűen nem tehetem. Nem engedhetek ennek az érzésnek, hiszen tudom, hogy ha még élne, akkor ez nem történt volna meg. Úgy érzem, hogy ezzel megcsalom őt, hogy összetöröm a szívét... - Mintha egy mázsás súly hullott volna le rólam, amint elhallgattam. Fájdalmas, mégis jó érzés volt, hogy végre valakinek elmondhattam ezt. Az pedig a sors furcsa fintora, hogy pont annak a férfinak beszéltem róla, akibe úgy éreztem kezdek beleszeretni. A szemeiben érzelmek tömkelege viaskodott egymással, miközben felülve az ágytámlának támasztotta hátát. Láthatólag nem tudta, mit feleljen, többször is szóra nyitotta a száját, mire végül tényleg megtette.