Say you love me

Nostalgic

- Nem vagytok éhesek? – hallottam meg Alex hangját, miközben a víz tetején lebegtem a hattyú alakú úszógumiba süppedve. Köszönhetően a koktéloknak és a napsütésnek, elpilledtem, így lustán emeltem fel tekintetem, hogy a szalmakalap alól hunyorogjak rá.

- De, jó lenne enni is valamit, mert szerintem Ana már berúgott – válaszoltam vigyorogva szemlélve barátnőm, aki erre nyomban felpillantott, majd felháborodva méltatlankodni kezdett, mire csak elröhögtem magam, majd mellé evickéltem. – Te is tudod, hogy így van, úgyhogy ne magyarázz! – szóltam rá, majd meglöktem a matracát, minek köszönhetően hangos sikítással leesett róla, én pedig bosszújától tartva, gyorsan kimásztam a medencéből. Amint felbukkant, dühös ábrázatát fekete csíkok tarkították, kalapja csálén állt a víz súlyától, ahogy fújtatva kifele igyekezett.

- Ezt most miért volt jó? Mindig ezt csinálod! Most nézd meg, lefolyt a sminkem! – kiabálta drámaian, közben csapkodva a vizet maga körül. Belőlünk kirobbant a nevetés, ahogy még mindig magában füstölögve szállt ki, hogy felrohanjon a szobájába.

- Főzzünk valamit – ajánlottam Alexre sandítva, miközben törölközőbe csavartam magam, hogy ne csöpögjem tele a házat.

- Oké, mit ennél? – kérdezte, már beérve a konyhába, nyomban ki is nyitva a hűtőszekrényt. Én leültem az egyik bárszékre, míg pakolászott és kontyba csavartam a hajam. Elmélyülten, nosztalgikusan meredtem rá, ahogy nekem hátat fordítva szemlélte a felhozatalt, szálkásan izmos teste, széles vállai, ismerős idegenként hatolt a tudatomba, örökké kócos aranyszín haja pedig mosolygásra késztett. Az emlékek tavában evickélve néztem rá, miközben megfordult a szemében pedig felcsillant a remény, ahogy észrevette, hogy milyen tekintettel bámulom.

- Mi az? – kérdezte ellágyulva, halvány mosollyal, mire csak sóhajtottam egyet, majd lekapva róla pillantásom, ráztam meg a fejem.

- Semmi – viszonoztam mosolyát, mire összeszorította a száját, majd szótlanul kipakolta a lehetséges összetevőket a pultra.

- Mit szólnál a csirkesalátához? – kérdezte inkább, visszanyerve jókedvét, mire csak helyeseltem, majd a törölközöm a székre terítve, kerültem meg a pultot, hogy megmossam a zöldségeket.
Csendes egyetértésben dolgoztunk, látszólag mindketten a gondolatainkba mélyedve; igyekeztem úgy tenni, mintha az előbbi közjáték nem is létezett volna és Alex volt annyira tekintettel rám, hogy ő is így tegyen. Olyan volt, mintha még a másik el nem követett mozdulatát is ismernénk, mintha mindenegyes mozzanatot felismernénk a másikban, mielőtt még úgy döntetnénk, hogy azt egyáltalán megtesszük.

- Odaadnád a... - kezdtem, mire nyomban a kezembe adta a kért fokhagymát, mielőtt még befejezhettem volna a mondatom, mire csak elnevettem magam.

- Na és, mesélj, mi történik veled mostanában? – köszörültem meg a torkom, majd rápillantottam miközben bedobáltam a zöldségeket a tálba.

- Hát... tavaly lediplomáztam, azóta pedig apa cégénél dolgozom – vonta meg a vállát, mintha az egész csak egy semmiség lenne. – Ezen kívül, nem sok változás történt, persze, azt leszámítva, hogy visszaköltöztünk Seattle-be. Minden ugyanolyan, mint akkor, kivéve azt, hogy már szakítottál velem – folytatta édeskeserű mosollyal, mire megdermedtem mozdulat közben, a torkomat pedig összeszorította szomorú hangja.

- Alex, én... - szóltam közben vállára téve kezem, mire szinte már hitetlenkedő szemekkel meredt a végtagra, mintha nem tudná eldönteni, hogy tényleg megérintettem e.

- Kérlek, ne! Már bocsánatot kértél, és bár hiába nem értem még mindig, hogy miért hagytál el... de el tudom fogadni, és egészen addig, míg meg nem láttalak abban a kávézóban, ahogy azzal a pasival nevettél, azt hittem, hogy már túl vagyok rajtad. De úgy látszik, tévedtem... - magyarázta összeráncolt homlokkal, majd elmosolyodott, ami inkább hatott grimasznak. A szívem szakadt meg érte, hogy ennek az erős és határozott férfinak én törtem össze a szívét, és miattam fordult ki magából. Fogalmam sem volt, hogy mi mást mondhatnék, így csak letettem a kést és a megdöbbenésével mit sem törődve, meleg mellkasához simultam. Karjaim körbefonva derekán, reméltem, hogy az érintésem jobb kifejezése, hogy mennyire sajnálom. Először tétován tűrte érintésem, majd mintha csak erre várt volna már hosszú ideje, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajtam. Arcát a hajamba temetve szívta be az illatát, míg én arcom mellkasához simítva hallgattam szíve felgyorsuló dübörgését. Olyan érzésem volt, mintha egy egész élet eltelt volna, mióta utoljára ilyen békésnek éreztem magam, mintha visszarepülve az időben, ismét az a bizonytalan kamasz lennék, aki képtelen volt elhinni, hogy hogyan lehet olyan szerencsés, hogy egy ilyen srác egyáltalán ránézzen. Hangos torokköszörülésre tértem magamhoz, mire megijedve húzódtam el tőle, vörösödő arcom a helytelenítő arckifejezést öltő Adriana felé fordítva. Zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni, Alex azonban úgy tűnt, elemében van, hiszen bőszen vigyorogva nézett a húgára, még mindig átkarolva a derekam.