Say you love me

Decisions

Az erdő összes szegletét végigjártuk, egészen a La Push partig, még mindig dőzsölve az édes békességben. Nem engedtem, hogy a gondolataim megfertőződjenek a keserű álomképekkel, mellette pedig ez nagyon egyszerűnek tűnt. Már csak maga a jelenléte is segített, a tudat, hogy mellettem van, így csak a természetbe merülve meneteltem; mire észrevettem, hogy a nap már jócskán felkelt arany sávokkal vonva be a fákat és a talajt. Tudtam, hogy már rég otthon kéne lennem, hiszen biztos voltam benne, hogy már a reggelihez készülődnek, de képtelen voltam arra, hogy megszakítsam ezt a törékeny nyugalmat. Rettegtem a gondolattól, hogy ha nem lesz itt velem, ismét rám tör ez a szörnyűség.

- Azt hiszem, mennünk kéne. A végén még azt hiszik, megszöktél – szólalt meg, mire csak ráemeltem tekintetem. Ha lehetséges, ebben a tündérfényben, ami a fák között állva, csak még inkább jóképűnek tűnt, a szívem pedig elfacsarodott a gondolatra, ami az elmémbe villant. Kezdtem azt érezni, hogy nem akarok véget vetni ennek, hogy kész volnék minden ellenére leélni vele az életem.

- Igazad van – válaszoltam, majd a nyomába indultam.

Már a ház előtt hallottuk a többiek moraját, lélekben pedig már előre felkészültem a sokatmondó tekintetekre, amik majd kettősünkre tévednek. Magamban eltökéltem, hogy úgy teszek, mintha nem is történt volna semmi, ami az igazság volt és minden követ megmozgatok, annak érdekében, hogy vége legyen. Hiába éreztem egyre sürgetőbben, hogy csak fogadjam el a sorsom, nem akartam, s nem is tehettem. Mindennél jobban szerettem volna hinni, hogy nem talál rám, ám tudtam, hogy úgysem nyugszik, csak idő kérdése. Ha pedig így lesz a lehető legkevesebb embert akartam belerángatni, lehetőleg pedig senkit; tudtam, hogyha valami csoda folytán felbukkan, Pault fogja kiszemelni az első áldozatnak. Ennek pedig már csak a gondolatától is mérhetetlen szomorúság karmolt a szívembe. Nem engedhettem meg magamnak, hogy megismétlődjön az a szörnyűség, hogy bárkinek is baja essen; mindegyikük megérdemelte a teljes életet.
Közönyt festve arcomra léptem be az ajtón, majd mind sejtettem, egyből kíváncsi szempárok kereszttüzében álltam. Mint sem törődve ezekkel némán baktattam az asztalhoz, majd leültem Embry mellé, aki nagy okosan meg sem szólalt. Paul mellém huppant az utolsó üres székre, én pedig igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hátha így könnyebben ellenállok. Legszívesebben izmos karjai közé bújtam volna, hogy minden aggályom és félelmem elkergesse.

Mivel felemelve fejem észrevettem, hogy még mindig bámulnak, sóhajtottam.

- Nem kell egyből következtetéseket levonni, korán keltem, így elmentem sétálni, visszafele pedig összefutottam Paullal – közöltem szúrósan, kifejezve, hogy lezártnak tekintem az ügyet.
Fázósan átkarolva magam ittam a kávémat, s tudtam, ha sokáig elhúzódik ez az egész, ha nem tudok minél hamarabb véget vetni ennek, már késő lesz. Már most úgy éreztem, az életem áldoznám érte, és hogy már szinte ösztönösen szeretem, ám az elhatározásom még szilárd alapokon nyugodott.

Tétovázva álldogáltam az aprócska ház előtt kezem kopogásra emelve; jó pár perc eltelt, mire sikerült rávennem magam az elhatározásra. Amint pedig megtettem, nyomban felharsant Billy hangja, nemsokára pedig kinyitotta az ajtót.

- Szervusz, Avery! Nagyon örülök, hogy hazatértél – köszöntött meleg mosollyal. – Jacob dolgozik.

- Tudom, én igazából hozzád jöttem - válaszoltam neki. – Lenne pár kérdésem – mondtam, közben a hajammal babrálva, mire ugyan furán nézett, ám nyomban beengedett.
Letelepedtünk a konyhába egy-egy bögre kávé társaságában, én pedig kissé elbizonytalanodva néztem körbe, miközben próbáltam összeszedni csapongó gondolataim. Mire végre visszanéztem rá, a türelmetlenség nem látszott rajta, csupán őszinte érdeklődéssel nézett. Nagy levegőt véve vágtam bele.