Say you love me

Comin home

Olyan volt, mintha egy éles késsel karcolgatták volna a koponyám belsejét, ahogy az elmémbe nyomakodott, a régi falkám nyüzsgése úgy vett körbe, mintha a fejemre szorult volna egy méhkas és a szorgos kis alakok mindenhol ott zümmögnének. Akár mérföldekre is lehettek még, de az is lehet, hogy úgy berozsdásodott az ösztönöm, hogy már rég körbe vettek, elzárva minden kiutat, bár az igazat megvallva, már nem is akartam menekülni. Belefáradtam az örökös félelembe, a rémálmokba, hogy még úgyis az ő szabályai szerint éljem az életem, hogy nincs is jelen benne. Persze, azért nem adhattam fel csak úgy, az nem rám vallana és Ethannek is tartoztam annyival, hogy ne adjam könnyen magam. Hirtelen nyomasztónak kezdett érződni az embertömeg, akik a munkaidő leteltével tódultak az utcára. Igyekeztem kiélesíteni az érzékeim, miközben szinte magamra parancsolva folytattam az eddigi tempómat, nem hagyhattam, hogy meglátsszon rajtam a pánik, ezt az örömet nem adhattam meg nekik. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy nem köszönhettem el tőlük, hogy ha eltűnök ismét, mindenki azt fogja hinni, hogy szándékos volt és cserbenhagytam őket, mint legutóbb, holott pont azzal tettem volna nekik a legnagyobb szívességet, ha a közelükbe sem megyek, ehhez azonban, túlságosan önző voltam.
 - Oh, Sammy - dünnyögtem csalódottan, ahogy eszembe jutott bátyám megbántott arca, amint dühösen kicsörtetek a házból; a mellkasom összeszorult a friss emlékre, a kezem pedig ökölbe szorul, annyira megszeretnék ütni valamit. Pont a legjobbkor sikerült magamra haragítanom mindenkit, ha dühösek rám, legalább nem fog annyira fájni nekik, nem igaz?! Nagyon remélem, gondoltam magamban keserűen. Az agyam eszement módon pörgött, köpködte magából a szeretteim, barátaim emlékeit, akik most fantomként tekergőzve elmém szövevényeiben felbukkantak. Legalább ilyen módon el akartam köszönni tőlük, míg nem késő, melőtt a vele töltött idő újból megkorcsosította volna a gondolataimat. Mindig is ehhez értett a legjobban, nyílván ésszel felfoghatatlan erővel rendelkezett, és tapaszlatattal, amit az évek adtak, de ami miatt leginkább veszélyes volt, hogy milyen könnyeddén be tudott férkőzni az ember gondolataiba, hogy aztán azokat kiforgatva önmagukból, úgy lecsupaszítson, hogy a végén még te saját magad is kétségbe vonod a személyiségedet. 

Szinte már automatikus léptem egy ritmusra az emberekkel, miközben az agyamban lévő nyomás szinte már fájdalmas mértéket öltött. Mintha lassított felvételen láttam volna saját magamat, ahogy merev arccal gépiesen átsétáltam a zebrán, a hajam felkapta egy langyos széllökés, ami felém fújta a sarki kínai büféből áradó illatokat. Az előttem haladó, nagydarab férfit, akiből szúrós izzadtság szag áradt és olyan csiga lassan haladt a sűrű tömegben, hogy képtelen voltam kikerülni. Aztán a következő pillanatban, amikor már elviselhetetlenné vált volna az fejfájás, a pasas lefordult a kínaiba, én pedig megláttam őt. Zöld szemei csillogtak, úgy meredt rám, mint egy prédájára váró vadállat, hiába állt mozdulatlanul, láttam az izamaiban rejlő izgatott feszültséget. Egy, kezdtem számolni a lépéseket, minden számnál véve egy mély levegőt, s minden lépéssel hátra hagyva a valós énem egy darabját. Kettő, hirtelen eszembe jutott Paul, illetve nem is egészen ő, inkább csak a hangja, ahogy kimondja a nevemet. Három, láttam magam Anával, amint a medence szélén ülve solozunk. Négy, olyan mintha ismét éreztem volna magamon Alex érintéseit. Öt, egy hétköznapi pillanat, mégis igazi kincs, ahogy a falkával reggeliztünk és éppen Jared egyik otromba viccén nevettünk. Hat, amikor annyira kacagtunk Sammel, hogy leszakadt alattunk a hintaágy. Hét, a nagyszüleim meghitt pillantása, amit egy vacsoraasztal fölött váltottak. Nyolc, az otthonom. Kilenc, amikor Jakekel kergetőztünk kisgyerekként a tengerparton. Tíz, Ethan békés arca, amin nyomot hagyott a párna, vörös haját pedig arannyá változtatja egy az ablakon betévedt napsugár. Tizenegy, anyám elfeledettnek hitt jókedvű nevetése, ami mindig melegséggel járta át a házat. Mikor megálltam előtte, szinte már csak üres héj voltam, egy érzelmeknélküli báb; ő szemernyit sem változott, ám ez nem is volt meglepő, hiszen mondhatni, halhatatlan volt.
- Rég nem találkoztunk, Avery! - szólalt meg mély hangján, amitől legszívesebben a falra másztam volna. A hányinger nyomban égetni kezdtem a nyelőcsövem, ahogy a szorongás lassan elöntötte a testem, ám nem hagytam, hogy ez meglátsszon rajtam. Lusta mosolyra húzta vastag ajkait, ahogy birtokló pillantással végigpásztázta a testem. Őrülten jóképű volt, ez kár lett volna tagadni, arisztokratiks vonásaival és szőke hajával ő maga volt a kicseszett szőke herceg fehér lovon, én azonban láttam a szemeiben megbújó vadállatot, amit hiába is próbált volna előttem a mértékletes udvariassága mögé bújtatni.