Say you love me

Teenage Dream

Amint kiléptünk Forks határából, mintha csak egy más dimenzióba kerültünk volna. Az örökösen fejünk fölött trónoló felhők foszlani kezdtek, szemkápráztató napsütést hagyva maguk után, ahogy egyre távolabb kerültünk az üvegháztól. Mintha csak a felhőkkel örökösen az elmémben ólálkodó rossz gondolatok is végre szabadságolták volna magukat, lehúzva az ablakot élveztem, hogy a meleg levegő szétzilálja kontyomat, s lehunyt szemmel hódoltam az érzésnek, hogy a napsugarak cirógatják az arcomat. Elhatároztam, hogy a mai napon igyekszem úgy viselkedni, mint egy átlagos fiatal, aki egy ilyen szívdöglesztő pasival töltheti a napot. Ki akartam élvezni maradéktalanul mindenegyes boldog, önfeledt percet, amíg még megtehettem.

- Gyönyörű vagy! – hallottam meg Paul hangját, mire szégyenlős mosoly kúszott arcomra és pillantásom rászegezve élveztem, ahogy a tenyere az arcomra simult. Mielőtt még meggondolhattam volna, hogy mit teszek, szám elé húzva kezét nyomtam csókot az ujjaira, majd összekulcsolt kezünket a combomra tettem, nem törődve hitetlenkedően vidám pillantásával.

- Hova menjünk először? – szakította meg a csendet, ahogy beértünk Seattlebe. Az úton nem pazaroltuk túlzottan az időt a beszélgetésre, csak a pillanatban akartam élni, hogy kettesben lehettünk, távol mindenkitől tudván, hogy a mai nap további részében, már nem ér több kéretlen látogatás.

- Hát szerintem először a bútorokat kéne beszerezni, utána pedig azt csinálhatunk, amit szeretnénk – vigyorogtam rá jókedvűen, mire olyan mosolyban részesített, hogy beleremegett minden porcikám, majd ajkaimba harapva fojtottam vissza a vágyakozó sóhajt.

- Jól hangzik – felelte megszorítva a kezem, mielőtt pillantása visszatért az útra.

- Ugye, nem kerülsz bajba a műhelyben, amiért csak úgy szabadságoltad magad?

- Én vagyok a főnök, Avery – nevetett rám.

- Hogy-hogy nem tudtam erről eddig?

- Sosem kérdezted – vonta meg a vállát, mire szégyenteljes pillantásom mereven előre szegeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis hogyan lehetnek ilyen erős érzelmeim valaki iránt, akit még csak nem is ismerek.

- Hé, semmi baj – szólt lágyan -, nem sietünk sehová. Igazság szerint, jobb is, hogy nem ismersz annyira, mert akkor lehet, hogy már az országból elköltöztél volna – viccelődött, én azonban csak szótlanul magam elé meredtem, míg meg nem álltunk. Amint leparkolt, már pattantam is volna a kocsiból, ám kezét elém téve megállított. – Avery. – Volt valami különleges abban, ahogy kimondta a nevem, vagy inkább maga a személye váltotta ki belőlem ezt az érzést. Mintha már csak maga a jelenléte olyan érzelmekkel ruházott volna fel, amitől egy igazi becstárgynak éreztem magam. Mellette már az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy számítok, hogy igazi nő vagyok és ez az érzés, akármennyire is próbáltam tagadni, nagyon tetszett, sőt már túlságosan is. – Tudom, hogy ez az egész nagyon gyorsan és váratlanul történt, de megváltoztam, és ha engeded, ezt meg is mutatom neked. – A komolyság, amivel e szavakat mondta, idegennek tetszett tőle. Pillantásunk egybeolvadt, a csokoládébarna szempárban pedig már azelőtt kiolvashatóvá vált szándéka, hogy ajkai hozzám értek volna. Óvatosan kóstolgatta számat, mintha félne az elutasítástól, ujjai leheletfinoman simítottak végig a nyakamon, mire jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Mohón fúrtam ujjaim a hajába, még közelebb húzva magamhoz, mire belemosolygott a csókba. Ebben a helyzetben volt a legnehezebb azzal áltatnom magamat, hogy nem akarok tőle semmit, hiszen mindenegyes sejtem érte remegett. Némi csalódással vettem tudomásul, hogy elhúzódik, szemeivel az arcom pásztázva, mintha csak az elméjébe akarná vésni minden vonásom.

- Ígérem, jó kisfiú leszek! – villantotta rám ártatlan, kisfiús mosolyát, amibe beleremegett a szívem.

- Na persze – hagytam rá vigyorogva, majd kipattantam a kocsiból.