Say you love me

Nightmares

Embry annyira közvetlen és szórakoztató személyiség volt, hogy sikerült teljesen kivernie a fejemből a történteket, míg együtt töltöttük az időnket. Tekintve, hogy egyikünknek sem volt kocsija, gyalog igyekeztünk a helyi közért felé, hogy a fiú szerint szükségesnek ítélt temérdek édességet és ropogtatnivalót beszerezzük. Természetesen mondanom sem kell, hogy az a mennyiség fedezni tudott volna egy egész szülinapi bulit, de már hozzá szoktam, hogy a farkas fiúk étvágya feneketlen. Igaz, hogy én magam nem vettem észre ezt a telhetetlen éhséget, viszont a kellemes mellékhatást, hogy nem tudok hízni, örömmel fogadtam.

- Annyira fura, egészen addig, míg vissza nem költöztem, észre sem vettem, hogy mennyire hiányzik ez környék. Az erdő, az óceán, maga a rezervátum – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, ahogy az ismerős utcákon sétáltunk. Hiába imádtam teljes szívemből Anglia borongós vidékeit is, a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy nekem La Push az otthonom és mindig is az marad.

- Azt hiszem, én sem tudnék máshol élni – válaszolta mosolyogva. – Bár nagyon szívesen körbeutaznám a világot, de azt hiszem, akkor is itt érezném csak otthon magam. Persze, erről nem lehet olyan szilárd a véleményem, hiszen még alig jártam valahol – nevette el magát a vállát vonogatva, majd maga elé engedett az ajtóban, ahogy visszaértünk a házhoz. A tesómat az asztalnál ülve találtuk, nekem pedig rögtön bűntudatom lett attól, milyen hangnemben beszéltem vele. Embry kimentette magát, hogy beizzítja a filmet, mire hálásan rápislogtam, majd leültem.

- Sam... én – kezdtem tétován, mire rám kapta pillantását, és megfogta a kezem.

- Nem, ne mondj semmit Avery! Igazad van, már nem vagy gyerek, csak ezt egy kicsit nehezemre esik észrevenni, pláne így, hogy nem igazán láttalak felnőni – vonta meg esetlenül a vállát. – Mostantól megpróbálom tiszteletben tartani, hogy felnőttél, és megpróbálok nem beleszólni mindenbe, már amennyire meg tudom állni – vigyorogta el magát, mire hálásan átöleltem.

- Köszönöm Sam! És sajnálom, nem kellett volna így beszélnem veled! – öleltem meg. – Nincs kedved csatlakozni hozzánk? Embrynek az a pazar ötlete támadt, hogy mozi délutánt tartunk és ahogy látom, rád is rád férne egy kis szórakozás – mosolyogtam rá, mire beleegyezett, így kerültem összepasszírozva a két izmos indián közé a kanapéra. Akárhogy is próbálták összehúzni magukat a fiúk, akkor sem lett nagyobb hely, így inkább csak a kanapé mellé húztam a karosszéket az ablak alól, majd belekucorodtam.

- Azt hiszem, nem ártana beáldoznotok egy nagyobb kanapéra – közöltem a tesómmal, mikor láttam, ahogy kényelmesen szétterülnek a felszabadult helyen. A dohányzóasztalról nyomban magamhoz vettem az egyik tál kukoricát, és egy zacskó gumicukrot, amikor Embry elindította a filmet, mert tudtam, hogy nemsokára mindent megesznek. Akármilyen ijesztőnek is szánták a filmet, semmiféle hátborzongató hatást nem tudott kiváltani belőlem, ez pedig nagyobb félelemmel töltött el, mint a vérrel itatott képkockák és a színészek halálra vált arca, ahogy a végzetüket várják. Azok után, amiket átéltem és tettem, úgy látszik sokkal rosszabb dolgokat láttam már annál, mint hogy egy ilyen film felzaklasson, arról nem is beszélve, amiket én magam tettem. Csak az tudott kizökkenteni a hülye gondolataimból, ahogy Embry félelmében ugrálgatott a kanapén, kukoricát szórva szét a nappaliban az ijesztő részeknél, Sammel szinte végig rajta nevettünk, ahelyett, hogy a filmet néztük volna. Bevallom, még úgyis szórakoztató volt, hogy tudtam, hogy ő tényleg halálra rémült, látszólag az a fajta volt, aki még úgyis imádja a horrorfilmeket, ha végig parázza.

- Nos, ez szórakoztató volt! Bár az jobban tetszett, hogy félelmedben ugrálgatsz, mint a film – közöltem vele csúfosan, mire megpróbálta megjátszani a sértődöttet, ám így is mosoly kúszott az arcára, így csak megvonta a vállát.