Say you love me

Truth

Sóhajtva kifújtam a hajat a szememből, fintorogva szemlélve bőröndöm szegényes tartalmát, nem mintha mondjuk az lett volna a legfontosabb dolog, ami az agyamban járt, hogy nyáriruhákat vásároljak a vakációra. No, nem baj, Ana így is, úgy is el akar majd menni vásárolni gondoltam rezignáltan, majd kezembe véve a szinte üres poggyászt, lesétáltam. Ahogy belestem a konyhába, rögtön megpillantottam, barna szemei alá sötét karikákat festett a fáradtság, arca nyúzott volt, s több napos borosta fedte, sötét haja pedig kuszán meredt a fején, mintha csak az előbb túrt volna bele. A nadrágomba kellett markolnom, olyan erős volt a késztetés, hogy tincsei közé fúrjam az ujjaim; legalább nem én vagyok az egyetlen, aki szörnyen érzi magát, jegyeztem meg magamban sötéten, ahogy elhaladtam mellette, azon igyekezve, hogy véletlenül se lélegezzem be az illatát. Őszintén, a legutolsó volt, ami eszembe jutott abban az időben, hogy étkezzek, azonban Emily szúrós pillantására elfogadtam a felkínált pirítóst, a szokásos kávé adagommal. Minden igyekezetemre szükségem volt, hogy Embryre figyeljek, aki éppen a nap káros hatásairól tartott előadást, míg Jared felsorolta a szuvenírek hadát, amit remélni vélt San Diegoból, vontatottan bólogattam, magamba erőltetve a pirítóst, hogy addig se kelljen megszólalnom, majd hagyva, hogy elkalandozzon a figyelmem, körbenézve elkaptam a tekintetét. Mintha megállt volna az idő, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, figyelembe se véve egymás iránt érzett dühünket. Az áruló szívem nyomban gyorsabb ütemben kezdett dobogni, a kapocs, ami kettőnket összetartott, pedig mintha még sosem lett volna ennyire valóságos. Megbánás, s könyörgés villant a szemeiben a fájdalom mellett, láttam, hogy megrebben a szája, mintha mondani akarna valamit, amikor meghallottam a dudaszót, ami a ház elől jött. Rögtön az ajtó felé kaptam a tekintetem, mire a varázs megszűnt, és az árulás nyomorúsága vette át a helyét. Mivel tudtam, hogy ki a látogató, felpattantam, majd kisiettem; pont kiszállt az autóból, és féloldalas, álmos mosollyal köszöntött, mit egyből viszonoztam, majd odasietve hozzá, megöleltem. Testének jól ismert körvonalai megnyugtató burokba vontak, és úgy éreztem, hogy napok óta most először lélegezhetek fel.

- Mi a baj, kicsim? - dörmögte a fülembe, a lelkemet melengetve a régi becézéssel, halvány mosollyal húzódtam el tőle, hogy aggódó szemeibe nézzek.
- Semmi, csak örülök, hogy látlak! - válaszoltam, mire megjutalmazott egy mosollyal. - Gyere, elköszönök - folytattam.
Paul felpattant a székből, ahogy meglátta Alexet, azonban Sam egy rávetett pillantása elég volt, hogy visszazöttyenve arra, megelégedjen azzal, hogy gyilkos tekintettel méregeti őt. Mivel eszembe jutott, hogy a táskám a szobában hagytam, felszaladtam érte, és ha már ott voltam, megpróbáltam kicsit rendezettebb külsőt kölcsönözni magamnak, a karikás szemeimre csak egy csoda jelentett volna megoldást, így meg se próbálkoztam a sminkkel, azonban a hajam kócos hullámai hajkeféért kiáltottak, így óvatosan nekiestem. Akkor pillantottam meg magam mellett a tükörképét, amikor kontyba csavarva a hajam, csatokkal rögzítettem azt. Olyan közel állt, hogy szinte a bőrömön éreztem a testéből áradó hőt, legbelül annyira sajogtam a hiányától, hogy szinte erőszakkal kellett magamat a helyemen tartanom.
- Mit akarsz? - förmedtem rá, miközben legszívesebben azt mondtam volna, hogy szükségem van rád.
- Nem engedem, hogy elmenj! - felelte határozottan, mire lendületesen felé fordultam, a hirtelen felhárodottságtól hullámzó mellkasom, pedig hozzáért az övéhez a közelségtől.
- Nem engedsz? - visszhangoztam mérgesen. - Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy nekem parancsolj? - fröcsögtem az arcába, miközben minden erőmet bevetve megpróbáltam arrébb lökni az útból, ő azonban úgy állta az utam, mint egy kőszikla.
- Nem engedem, amíg meg nem hallgatsz! - felelte higgadtan, türelmesen tűrve erőtlen próbálkozásaim.
- Nem gondolod, hogy a magyarázkodáshoz már egy kicsit késő? - kérdeztem gúnyosan, mire fájdalom villant a barna szempárban. Dühösen fújtattam egyet, majd fülem mögé simítottam a kiszökő hajtincset.
- Avery, kérlek, hallgass meg! - kérte lágyan, szinte esdekelve, szemeiben olyan komolysággal, amitől szinte meggondoltam magam. Dobbantottam egyet tehetetlenségemben, majd megacélozva magam, ismét löktem rajta egyet, mire megadóan sóhajtott, majd elállt az útból. Az ágyhoz lépve, még ellenőriztem az irataim, majd a telefonom meglétét, hogy azt a vállamra akasztva, induljak az ajtó felé.
- Kérlek Avery! - kért ismét halkan, én azonban rá sem néztem. - Szeretlek! - bukott ki belőle kétségbeesetten, amitől megtorpantam, a körmeim pedig olyan erővel nyomódtak a tenyerembe, hogy biztos voltam benne, sebet hagy. Az érzelmek olyan őrült módon kezdtek bennem kavarogni, hogy egészen beleszédültem, s már majdnem megadtam magam, amikor eszembe jutott a fájdalom, amit okozott. Oldalra fordítva a fejem, a szemem sarkából pont láttam, ahogy tekintetét rám szegezi.