Ne játssz velem! /Got7-JinYoung/

14.

Muszáj jól teljesíteni, muszáj mosolyogni és mindenkinek a gyönyörű, boldog embert mutatni. Muszáj kőkeményen letolni a koncerteket és nincs helye sem gyengeségnek sem pedig kimaradásnak. Közben belül égtem és összeestem, minden percben sírni akartam és csak egy sarokban összekuporodni, átölelni a térdeimet és zokogni, azon elmélkedni, hogy hol rontottuk el ennyire ezt az egészet, amikor annyira tökéletesnek látszott minden. Nem volt erőm, de ugyanúgy kellett táncolnom. Minden este sírva aludtam el Eun mellett, mert átkéredzkedtem hozzá, hiszen érthető okokból nem bírtam tovább JinYoung mellett aludni, még akkor sem, ha eddig sem szólt hozzám és nem mozdult felém. Szerencsére még három ember csatlakozott Japánban a táncos csapatunkhoz, így már pont úgy helyezkedtünk el, hogy párosan, ezért könnyedén megkaphattam az üres helyet a barátnőm mellett. Mindent elmondtam neki, inkább elzokogtam a történteket szóról szóra neki. Ő hiába próbált megvigasztalni, hajthatatlan voltam. Egyszerűen túlságosan friss volt még az élmény, túlságosan fájt, túl gyorsan és túl könnyedén tört össze bennem minden. Nem bírtam magammal, egyszerűen minden éjszaka csak úgy tudtam elaludni, ha legalább fél órát bőgtem, hiszen azzal kellően leszívtam az energiámat, hogy álomba tudjak merülni. Éjszakánként legalább egyszer felkeltem, mert rémálmom volt JinYoung-gal. Igyekeztem mindent csendben és észrevehetetlenül csinálni, hogy ha már én teljesen és totálisan kikészülök fizikailag az alváshiánytól és a fájdalomtól, legalább Eun nyugodtan tudjon pihenni mellettem. Nem akartam még őt is traktálni ezzel, elég volt neki a súly a vállán, amit azzal pakoltam rá, hogy a legjobb barátnőm volt és mindent tudott rólunk és nem volt éppen előnyös, ha kikotyogott volna mindent. Mindenki megkérdezte, hogy mi van velünk, de amikor én egy vállrándítással vagy egy legyintéssel elintéztem, vagy éppen csak mosolyogtam, hogy semmi, akkor mindenki Eun nyakára szakadt, hogy ő a legközelebb álló személy hozzám és biztos tud valamit. 

Próbáltunk a koncertre már megint csak reggeltől és alig kaptunk szünetet. Már ez is megterhelő volt, a sok edzés és a gyakorlás, a tudattal, hogy milliók előtt kell bizonyítanod, már ettől is nagyon fáradtak voltunk, nem beszélve a napok óta tartó, folyamatos utazgatásokról és koncertekről. De én már reggel ismételten úgy keltem fel, hogy fájt a fejem a sok sírástól, nem volt semmi energiám és már a szobában összeestem, amikor a két lábamra álltam, hogy fel tudjak öltözni. Egyszerűen kikészültem és minden egyes energiatartalékom lecsapolódott a történtek miatt. Nem segített az sem, hogy attól, hogy semmi kedvem nem volt hozzá, JinYoung sajnos ugyanúgy a Got7 tagja maradt én pedig ugyanúgy a táncos brigádot gazdagítottam és akarva akaratlanul is találkoztunk. Ha ez nem lett volna elég, továbbra is ott volt a lassabb szám, aminél párban voltunk és együtt kellett vele táncolnom. Mondanom sem kell, hogy a könnyeimmel küszködtem minden egyes alkalommal, amikor azt a három percet letáncoltuk együtt. Sőt, ez már csak hab a tortán, ugyanis már akkor sírhatnékom volt, amikor énekelt és meghallottam a hangját, pedig ez egy koncerten tényleg elkerülhetetlen a saját fellépésén, hogy énekeljen. 

*JinYoung POV*

Nagyon szar volt, ez tagadhatatlan, de ha ennek így kellett történnie, akkor az most így is történt, hogy mi többet nem leszünk együtt. Azt hittem, hogy megszakad a szívem, amikor egyszer csak megtudtam, hogy a szakításunk után rögtön a következő nap, amikor utaztunk a következő helyszínre, akkor már egyedül leszek a szobámban. Rosalie átkérette magát az egyik lány csapattársa mellé egy szobába. Megértettem, hiszen szakítottunk, de akkor is rosszul esett. Nem tudtam, hogy miért, de akkor is azt akartam, hogy ott legyen, pedig eddig sem szóltam hozzá, nem érintettem meg és elutasítottam mindent, amit csinált, mintha eddig is egyedül lettem volna a szobában. El akartam terelni a figyelmem a munkával, ha már ez volt a fő ok, amiért végszót mondtam nekünk. Mert akárhogy is tagadom, én miattam lett vége, mert a munkámat fontosabbnak gondoltam nála. Most, hogy végre megkaptam, amit akartam, most valahogy nem ment. Ugyanúgy teljesítettem, de a fejem szerteszét ágazott, és az a száz ágazat is legfőképpen egy valahová vezetett, az pedig Rosalie volt. Hiányzott, de nem hátráltam meg a saját döntésemtől, talán tényleg nem való egy idolnak kapcsolat, hiszen rohadt nehéz, szinte lehetetlen a munka mellett ezt is megtartani egy normális szinten.

Leültem a színpad szélére és kortyoltam egyet a vizemből. Kaptunk pár perc szabadidőt, amíg mindenki kézbe nem kapja a beállított mikrofonját, hogy egy utolsó próba után elkezdhessük a végleges készülődést a koncertre. Átnéztem a színpad másik oldalára, ahol a táncosok ültek egy csoportban és csak figyeltem, ahogy Ro küzd magával. Nagyon fáradékony volt az elmúlt napokban és szinte úgy mozgott, mint egy rokkant. Most is lehajtotta a fejét és azt fogta, miközben ingatagon leguggolt a barátnője segítségével.

- Nagyon nem jó ez így - Közölte JB, amint helyet foglalt mellettem.

Újabbat kortyoltam a vizemből, de nem szólaltam meg, nem tudtam mit mondhatnék. Igen, nagyon jól tudtam, hogy nem jó ez így, sem neki, sem pedig nekem, de mit tehettem volna? Kuncsorogjak, hogy megint jöjjünk össze? Semmi nem változott volna, ugyanúgy veszekedtünk volna és hideg kapcsolatunk lett volna, ami ehhez vezetett.

- Rosalie teljes roncs - Folytatta.

- Mi a szart csináljak vele? - Csattantam fel halkan, az összeszorított fogaim között szűrve a szavakat. - Tudom, látom. 

- Beszélnetek kellene - Próbálkozott halkan.

- Mit? - Rátekertem a vizes palackomra a kupakját és magam elé dobtam, idegesen. - Attól még szétmentünk, jobb nem lesz, maximum sokkal rosszabb.

- Nem hiszem, szerintem..

- Nem akarok erről többet hallani! - Szakítottam félbe a barátomat.

Azzal felpattantam mellőle és a csapat többi tagjához sétáltam, akik nagyon nevettek valamin. Nem ártott volna nekem sem egy kis vidámság, legalább hallgatni, hiszen nevetni úgysem tudtam volna rajta, de legalább nem beszélünk a volt szerelmi életemről.