Ne játssz velem! /Got7-JinYoung/

16.

Elkezdtünk próbálni ismételten. A mai helyszín egy kisebb város, kisebb színpaddal, de ugyanolyan nagy nyomással. Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan dolog, amit imádok csinálni, megterhelő lehet. Csak ilyenkor éreztem, hogy a gyerekkorban elhatározott álmom, hogy meg sem fog kottyanni, ha táncos leszek, hiszen minden nap ezt csináltam, megdőlt. A napi hosszú, kemény és rengeteg órás edzések leamortizáltak, a kevés alvás és a diéta, amit mindenképpen követni kellett, még többet elvettek az energiámból. Megértettem JinYoung-ot is, hiszen ugyanígy érezte magát, tudom. Senki nem gondolná, hogy énekelni megterhelő. De senki nem gondol a napi három-négy órás alvásokra, a sok eseményre, amin részt kell venni, van, hogy azok miatt napokig nem alszanak az idolok. Senki nem gondol bele, hogy nem csak énekelni kell, hanem magadnak megírni a dalszövegeket és a zenét, nem csak itt kell teljesíteni, hanem díjátadókon, rádiókban, saját realitykban, hogy megismerjék őket a rajongók, tévés műsorokban, különböző megmérettetéseken idolok között, játékokon és a többi... Igen, belátom, hogy rohadtul megterhelő, hiszen huszonévesen nincs mindig kedve játszani az embernek, főleg önfeledten vigyorogva és nevetve akkora, amikor már csak arra vágyna, hogy két nap után végre aludhasson egy keveset. Igen, tökéletesen megértettem őt, hogy fáradtabb, mint én, hiszen sokkal több dolgot kell egyszerre csinálnia, mint nekem. De mégsem értem, hogy akkor egyáltalán miért kellettem neki az elejétől fogva, ha már akkor is ennyire volt úszva a munkával, miért nem szakítottunk egy vagy két évvel ezelőtt már, akkor talán még kevésbé fájt volna, mert kevésbé ismertem és kevésbé ragaszkodtam hozzá.

Idegesen dobbantottam egyet a színpadon, ahogy vége lett a zenének. Elrontottam a táncot és bár nem volt látható a hiba, mégis felforrt az agyvizem tőle. Ha a próbál elcseszem, a koncerten kétszer ennyi esély van rá, hogy elrontom, mert ott izgulunk és kevésbé tudunk nyugodtak lenni. 

- Nincs semmi baj! - Veregette meg a vállamat Eun, ahogy beállt mellém a következő koreográfia kezdetéhez.

Megingattam a fejem és az arcom feszes kifejezéséből nagyon jól láthatta ő is, hogy igenis van baj. 

- Haragszom magamra - Közöltem halkan, amíg vártuk, hogy elinduljon a zene.

- Előfordul mindenkivel - Mosolygott rám aranyosan és megvonta a vállát, hogy egy kicsit megpróbáljon lenyugtatni.

- Velem nem szokott - Sóhajtottam.

Mindig igyekeztem a legtöbbet és a legjobbat kihozni magamból, legyek akár a próbateremben, akár a színpadon. El is vártam magamtól és a többiek is elvárták tőlem, mert a tánccsapat egyik fő koreográfusává és főtáncosává léptem elő nem is olyan sokára, ahogy beindult a karrierem. Büszke voltam magamra, de ettől még többet akartam és egyre csak jobban. 

- Figyelj már oda! - Szólt oda valaki halkan.

Felkaptam a fejem és szemben találtam magam egy mérges JinYoung-gal, aki a mikrofonnal a kezében a következő pozíciója felé sétált, hogy megkezdhessük a próbát a soron következő dalhoz.

Nyeltem egyet és aprót hajoltam bocsánatkérésként. Tudtam, hogy fontos nekik ez és ha ők rontják el, akkor csak sikít a közönség meg nevet, hogy milyen aranyos, de ha mi, akkor az nagyon gáz. 

- Nyugi - Suttogta mellettem Eun, aki láthatta a fájdalmas arckifejezésemet.

Bár már hetek teltek el azóta, hogy JinYoung és én szakítottunk, még mindig fájt. Kezdtem túllépni rajta, de inkább csak beletörődni az egészbe, hiszen nem gondoltam, hogy valaha felfogom dolgozni teljesen, de legalább megpróbáltam együtt élni vele. Sokkal rosszabb volt, hogy folyamatosan együtt voltam vele, együtt táncoltunk és próbáltunk, együtt ettünk a csapattal és együtt ünnepeltünk egy-egy sikeres koncert után. JinYoung szakadatlanul beszólogatott és ott talált bennem hibát, ahol tudott. Volt, hogy a szám közepén leállította a zenét, mert nem tetszett neki, ahogy a duettünket táncoltuk, pedig mindig is ugyanúgy mozogtam, ahogy akkor. Fájt, de nem mutattam, megpróbáltam erős maradni, de ez egyre kevésbé ment.

*JinYoung POV*

- Muszáj bunkónak lenned vele? - Suttogta JB, amint megálltam mellette és vártam az első hangokat.

Felé fordultam és egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon.

- Van más lehetőségem? - Kérdeztem. - Ha elrontja, akkor rászólok.

- Ez nem rászólás, ez már kötekedés, amit te művelsz - Tájékoztatott a barátom.

Halkan felnevettem és idegesen megingattam a fejem. Felhangzottam a következő dal első hangjai, hogy elpróbáljuk a dalt és most nagyon örültem neki, hogy félbeszakította a legjobb cimborámmal való beszélgetésemet. Mit csináljak vele, ha egyszerűen képtelen normálisan dolgozni? Csinálja rendesen, azért van itt, nem azért, hogy lejárassa a bandát. Kötelességem rászólni, mert a végén még azt hiszi, hogy semmi gond nincsen, ha ront egy kicsit. 

Tudtam, hogy megviselte őt a szakítás, engem is rohadtul. Sosem rontott azelőtt, sosem láttam ennyire fáradtnak, sosem láttam ennyire betegnek és megtörtnek. Mégis mindig megjelent a próbákon és a koncerteken is teljesített, holott néha láttam rajta, hogy olyan fehér, mint a fal, sőt volt már zöldes árnyalata is, ahogy a rosszullétekkel küzdött. Mégsem maradt ki és ezt mindig is csodáltam benne. Szerettem a kitartását kezdettől fogva, amikor belépett az első napján a próbaterembe, amikor nem hagyta magát a többi csapattársának, akik beszólogattak neki a stílusa miatt vagy a származása miatt. Ro félig amerikai volt, amiért nagyon sokat bántották, holott sem a kinézetén sem a beszédén nem lehetett érzékelni, hogy esetleg nem teljesen koreai, csupán a neve mutatta. Mégsem adta fel, keményebben dolgozott mindenkinél és meg is lett a gyümölcse. Amíg az őt terrorizálók sorban kiestek a szűrőkön, ő könnyedén vette az akadályokat a legutolsó fordulóig, hogy a táncos csapat tagja lehessen. De nem csak ebben volt kitartó, hanem az élet minden területén. Legyen az munka vagy a magánélete, mindig ellátta a háztartást és rám is mindig figyelt, mellettem maradt, ha beteg voltam és ha bármi bajom volt, meghallgatott és jókat beszélgettünk. 

Megráztam a fejem, hogy a zenére koncentrálhassak. Ennek már vége és én döntöttem úgy, hogy vége van. Nem fért bele az álmomba, ami a Got7 és sajnos véget kellett vetnünk a közös utunknak és ez így van jól.