JinYoung úgy tűnt, hogy egy törődő, rendes barát lesz Rosalie számára. Mesebeli megismerkedés és három évnyi töretlen szerelem, ezt adta a férfi Ro számára. Viszont a lány úgy látja, hogy nincs rendben a férfival. A kapcsolatuk kihűlt, régen nem érz...
Visszatértünk Szöulba, hogy itthon fejezzük be a hatalmas, majdnem három hónapos koncertsorozatot még két végső fellépéssel. Egy szabadnapunk van, mielőtt újból a próbáknak szentelnénk magunkat és ezt az egy szabadnapot mindenki otthon tervezte tölteni, akárcsak én. Ezzel csupán egy probléma volt, hogy ami nekem otthon volt, az ugyanúgy otthon volt JinYoung számára is, ugyanis két éve közös lakáson osztoztunk, mert elhittük, hogy töretlen a szerelmünk és sosem fogunk szakítani. Éppen ezért egykedvűen ültem a kocsiban Eun és még egy táncos társunk társaságában, hogy hazafurikázzanak engem, aztán ők is végre az otthonuk felé vegyék az irányt.
- Köszönöm - Mosolyogtam rájuk, amikor a csomagjaimmal együtt már a járdán álltam.
- Semmiség - Legyintett mosolyogva Eun. - Vigyázz magadra és hívj, ha bármi baj van. Tudod, hogy van egy kényelmes kanapém.
Halkan felnevettem és megingattam a fejem.
- Köszi szépen - Néztem rá azért nagyon is hálásan.
Még nem kizárt, hogy elfogadom az ajánlatát és átmegyek hozzá, ha ezt az egy éjszakát sem sikerül kibírnunk együtt. Nem akartam egy ágyban aludni JinYoung-gal, nem akartam hozzáérni, nem akartam, hogy egyáltalán a tudatában legyen a létezésemnek, ha már eddig sem nagyon volt. Csak aludni akartam egy jót végre a saját lakásunkban, hogy kipihenjem magam.
Megfogtam a bőröndömet és a vállamra akasztottam a táskát, ami még a kezemben volt és elindultam az emeletes ház bejárata felé, hogy aztán felliftezzek a harmadikra és végre hazaérjek. Bár a saját lakásomról volt szó, újból elfogott a sírógörcs, hogy ide kellett jönnöm, ugyanis nagyon is esélyes volt, hogy JinYoung is ugyanúgy haza fog érkezni, ha csak nincs máris otthon. Hányingerem lett és most kivételesen nem a baba miatt, hanem az idegesség miatt, amit a gyomromban éreztem a gondolatra, hogy kettesben leszek vele. Talán ez egy jó alkalom lett volna arra, hogy közöljem vele a híreket, hogy gyereket várok, de ugyanúgy tartottam minden egyes kimondott szótól, a cselekedeteitől és a reakciójától. Bár most nem lett volna hová elvonulnia és faképnél hagyni engem, hogy nem érdekli őt, ezért nem lett volna rá jobb alkalmam, mint ez. De ugyanakkor ez is megrémített, hogy ugyanúgy nekem sem lesz esélyem kihátrálni ebből az egészből, ha esetleg nem bírnám tovább és hátraarccal egy kis teret szeretnék.
Vettem egy mély levegőt és összeszorítottam a szememet, amikor észrevettem, hogy az ajtó nyitva van. Káromkodtam egyet magamban és toppantottam egyet a lábammal, hogy kicsit levezessem a feszültséget. Megingattam a fejem és kifújtam a hatalmas levegőt, amit eddig a tüdőmben tároltam, majd lenyomtam a kilincset. Csendesen belépkedtem, a vállamon a sporttáskámmal, magam mögött pedig a bőröndöt húzva. JinYoung a kanapén ült már és a tévét bámulta. Reszketegen beszívtam a levegőt, ahogy a tekintetem elidőzött rajta egy pillanatra. A kettéválasztott, fekete, selymes haján, a sima bőrén és a gyönyörű, markáns arcán, amit a nagy tenyerébe hajtott, és némán bámulta tovább a csatornát. Nem vártam tőle többet, amíg együtt voltunk, addig sem köszönt és nem vett rólam tudomást, most már végképp nem várhattam el tőle.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megforgattam a szemeimet és a hálószobába igyekeztem, hogy kiszórjak mindent a táskáimból és rögtön beindítsak egy mosást, hogy legyen valamit felvennem a következő napokban.
*JinYoung POV*
Valóban ennyire rémes érzés lett volna neki is, amikor hazajöttem és még csak rá sem köszöntem? Láttam, hogy megállt és észrevett, direkt nem néztem rá, úgy éreztem, hogy akkor rögtön fel kellene, hogy álljak és odamenjek hozzá, majd egy hatalmas ölelésbe vonjam és sűrű bocsánatkérések közepette elmondjam neki, hogy mekkora hülye vagyok és legyen szíves visszafogadni egy párkapcsolatba a barom seggemet. De ismételten győzött a makacs és hiú énem, aki mereven a tévé képernyőjét bámulta és nem mozdult meg, de még egy hangot sem ejtett ki a száján. Amint elsétált, sóhajtottam egyet és megingattam a fejem. A tenyerembe temettem az arcomat és magamban olyan cifra szavakkal illettem magamat, hogy a feléről azt sem tudtam, hogy tudok a létezésükről vagy egyáltalán léteznek e ilyen szavak. Mindegy, biztos megérdemeltem akkor is, ha csak saját magamra találtam ki őket a fejemben. Illettek rám.
Beszélnem kellett volna vele, nem igazán bírtam már tovább. Hiányzott, de féltem bevallani. Még magamnak is csak alig-alig, jó pár unszoló szóba telt és egy kis kiabálásba JB-től, de legalább magamban sikerült elrendeznem az érzéseimet és rájönnöm, hogy rohadtul vissza akarom kapni. Csak egyenlőre az volt előttem rejtély, hogy hogy a fenébe csináljam. Álljak elé és mondjam, hogy 'ne haragudj, hülye voltam, legyél megint a barátnőm, légyszi, légyszi?' Ennél nagyon baromságot már el sem tudtam volna képzelni. Készítsek neki valamit? Nem hiszem, hogy értékelné, már csak azért sem venné észre, mert én is ugyanilyen voltam vele. Az elmúlt napokban és hetekben ugyanazt kaptam vissza, amit én mutattam felé. Először csak azt hittem, hogy ennyire bunkó, mire végre sikerült eljutnia a tudatomig, hogy a saját viselkedésemet látom viszont. A szótlanságot, hogy nem köszönt, hogy csak elment mellettem egyetlen pillantás nélkül, a folyamatos gúnyt és elhessegetést maga körül. Ha már csak a két méteres körzetébe léptem, azonnal tett legalább egy lépést, hogy még messzebb legyen tőlem. Igen, megértettem. Tanultam belőle, marha nagy gyökér voltam és ez még egy igencsak harmatgyenge jelző arra, amit alakítottam az elmúlt hónapokban. De hogy mondjam ezt el neki? Átérzem a helyzetét, teljesen megértettem mindent, amiért ennyire kikészült tőlem. Én is elhagytam volna saját magamat a helyében, ha nem lennék kénytelen folyamatosan együtt élni magammal.
