Ne játssz velem! /Got7-JinYoung/

19.

Lassan nyitottam ki a szemeimet, miután úgy éreztem, hogy végre kialudtam magamat. Délelőtt egy orvos meglátogatott és megvizsgált és szerencsére semmi komolyabb bajom nem volt, pihennem kellett. Pislogtam párat, hogy a szemem hozzászokjon a világoshoz, ami a szobában uralkodott. Bár már késő délután lehetett, jó sokat aludhattam, de megérte. Máris úgy éreztem, hogy valamivel jobban vagyok, habár tökéletesen végig tudtam volna aludni még az éjszakát is gond nélkül. Eun mellettem ült az ágyon és fülhallgatóval a fülében nézett valamit a telefonján, hogy ne zavarjon meg engem a pihenésben. 

- Mennyi az idő? - Kérdeztem fáradtan.

A lány kivette a füléből a dugókat és rám mosolygott, ahogy meglátta, hogy megmozdultam és élek. Rám mosolygott és megsimogatta a hajamat, ami szétterült a párnán.

- Jobban vagy? - Kérdezte.

- Hm - Bólintottam mosolyogva.

A hátamra gurultam és a fejem fölé lendítettem a karjaimat, hogy kényelmesen kinyújtóztathassam az alvástól elgémberedett végtagjaimat. Feltoltam magam ülő helyzetbe és hátrébb csúsztam az ágyon, hogy a hátamat a falnak tudjam támasztani és kényelmesen tartani tudjam magam.

- Hogy ment a koncert? - Érdeklődtem az esti események iránt.

Eun mosolyogva sóhajtott egyet.

- Jól - Mondta boldogan és egy kicsit fáradtan. - A ti táncotok viszont nem volt olyan jó.

Felvontam a szemöldököm és kérdőn néztem rá. A mi táncunk?

- Amit JinYoung-gal csinálsz - Magyarázta egy halvány mosollyal.

- Ó - Bólintottam, ahogy megértettem, miről is beszél.

- Megcsinálták és eltáncolták - Sóhajtott egyet. - De olyan volt, mint a többi srác a táncosokkal. Jó meg minden, de semmi érzelem.

Bólintottam egyet és lehunytam a szemeimet. Nagyon kedveltem azt a táncot, még akkor is, ha nem csak ketten voltunk a színpadon, hanem hét pár. Mégis úgy éreztem minden egyes alkalommal, mintha csak ő és én lettünk volna, körülöttünk pedig csak sötétség és minden megszűnt létezni. Szerettem, hogy ilyenkor, akár a rosszabb napjainkat éltük, amikor semmit nem kaptam tőle, sem egy normális szót, sem egy érintés, egy csókot sem, akkor is kertelés nélkül hozzáérhettem. Ilyenkor nem volt mese, muszáj volt megtenni és nagyon élveztem. Isteni érzés volt, ahogy bár csak a mozdulatok és a koreográfia miatt, de akkor is magához húzott és magához ölelt, hogy egy másodpercre érezhettem a szíve dobogását magamon. Szerettem, ahogy a szemembe nézett és ahogy végigsimított rajtam, hogy megérinthettem a mellkasát és ahogy teljesen szinkronban mozogtunk egymással, mintha csak össze lettünk volna kötve. 

- Nehogy elsírd nekem magad - Bökött meg a könyökével Eun mosolyogva.

Elnevettem magam és ránéztem. 

- Hiányzik - Vallottam be őszintén.

Igaza volt, a sírás környékezett megint, pedig sikerült már majdnem három hete túlélnem bőgés nélkül a férfi miatt. Megérdemelte a kapcsolatunk a könnyeimet, de valahogy mégsem, azok után ami és ahogyan történt a végén. Elegem is volt belőle, de akartam is még belőle. Szerettem volna, ha egy életre eltűnik a szemem elől JinYoung és soha többé nem kell látnom, hogy ne fájjon ennyire a tudat, hogy létezik és ennyire tökéletes, de a következő pillanatban már azt kívántam, hogy bárcsak megint együtt lehetnénk és minden egyes pillanatban érezhetném magam mellett vagy hallhatnám a mély hangját, ami olyan nyugtatóként hatott az elmémre, mint semelyik más gyógyszer. 

- Elhiszem - Sóhajtott Eun. - Három év nem kevés idő.

Bólogattam, hiszen így volt. Három év alatt teljesen összeforrtunk, megismertük egymást és kiismertük egymás szokásait. Szinte tudtuk a másik soron következő mozdulatát vagy tudtuk, hogy mire gondol, még akkor is, ha még ki sem mondta vagy nem fejezte be a mondatát. Ennyi idő alatt összekovácsolódtunk és úgy éreztem, hogy egyszerre vagyunk legjobb barátok és szerelmek egymásnak. Mindig, mindent meg tudtunk beszélni egymással, játszottunk, akár a kisgyerekek, de komolyak is voltunk, ha a helyzet azt kívánta meg tőlünk. Az ideálom volt és megkaptam őt és nem akármilyen mennyiségben. Függő lettem tőle és szerettem volna, ha nem kell leszoknom erről az adagomról, de sajnos, mint mindennek, egyszer ennek is vége kellett, hogy legyen.

- Váltsunk témát, mielőtt tényleg elsírod magad - Nevetett fel Eun. - Mit mondott a doki?

Ennyi kellett hozzá, hogy végleg eltörjön a mécses. A kezembe temettem az arcomat és halkan sírni kezdtem. Eun nem tudta, mi rosszat mondhatott, ezért csak megölelt és próbált ide-oda ringatózva kissé lenyugtatni engem. Hasztalan volt, ugyanis egyre csak az orvos szavai jártak a fejemben, meg a teszt eredmények, amik bizonyítékul szolgáltak a feltételezéseinek. 

- Na - Simogatta a hajam Eun. - Mi történt?

Hangosan szipogtam egyet válaszul és kicsit kibontakoztam az öleléséből. Eun elém csúszott törökülésben és aggódva nézett rám, ahogy igyekeztem magamba fojtani a könnyeimet és sietve letörölni azokat az arcomról.

- Csak nem vagy halálos beteg - Mosolygott rám.

Reszketeg levegőt vettem és félve a szemébe néztem. A kezemet a szám elé tettem, ahogy a fejemben már elhangzott a mondat, de még nem tudtam kimondani.

- Ro - Szólított meg, hogy beszédre bírjon és egy aprót szorított a lábaimon, hogy biztasson. - Nem mondom el senkinek, ha ez a baj.

Bólogatni kezdtem, hogy ez is egy félelmem, ha bárki megtudja. Eun sóhajtott és bólintott egyet.

- Titok - Emelte fel a kisujját, hogy esküt tegyen nekem.

Halványan elmosolyodtam és beleakasztottam az én kisujjamat az övébe, hogy megrázhassuk a megállapodásunk jeléül.

- És most mondd! - Kért a lány.

A plafon felé néztem és vettem egy mély levegőt. Lassan visszanéztem a kérdő szempárba és megnyaltam a számat, ahogy teljesen zavarba jöttem a saját szavaimtól. Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem, majd megingattam a fejem, ahogy éreztem, hogy a könnyeim visszataláltak a szemeimbe és akaratosan ki akartak törni onnan.

- Terhes vagyok - Suttogtam a mondatot.

Eun megfagyott előttem és tátott szájjal nézett rám. Zavartan ingatta a fejét és tátogott, ahogy mondani akart valamit, de végül csak becsukta a száját, ahogy nem tudta, mit is kellene ilyenkor mondani. Én sem tudtam, mit tegyek, hiszen egyedül nem tudom felnevelni, az apja meg már nincs az életemben. Mégsem akarok megölni egy ártatlan kis magzatot, aki nem tehet arról, hogy az apja ekkora barom. Mit tehetnék?