Struggle

1

Olyan álmos voltam, hogy még az ébresztő sem keltett fel. Riadtan kaptam a fejemhez, hogy már fél 10 van és én még nem indultam el.

Gyorsan kinyitottam a szekrényem, és ami a kezem közé került felvettem.

Aztán elkezdtem keresgélni a táskám, de nem találtam.

Nagyon ideges voltam, már reszkettem.

Egyszer csak lépteket hallottam, és valaki benyitott. Anya volt az. Le sem írom milyen mérges volt. És kezdődött előröl, ami szinte minden nap előfordul, csak mindig máskor és más helyen.

Haszontalan, semmirekellő, szerencsétlen, lógós, bukott szamár, hülyegyerek, felelőtlen, szétszórt, esztelen, agyament... és hasonló jelzőkkel illetett a saját édesanyám. Természetesen ordított. Mint mindig.

Nem mertem sírni sem, pedig szorított a mellkasom. Nem mertem, mert aztán abból mégnagyobb baj származott volna.

Az idő csak telt, telt, és telt. Anyám még mindig ordítozott. Csöndben álltam és hallgattam.

Egy jó 10 perc eltelhetett mire végre abbahagyta, én pedig megtaláltam a táskám,és elindultam a suliba.

Pont kicsengőre értem be, az első két órát már lekéstem. Matek és Fizika. Azok a tantárgyak amik nagyon nem mennek.

A szekrényemnél pakolásztam, amikor a legjobb barátom, Clary ijesztett éppen halálra a váratlan ölelése miatt.

- Hol a francba voltál, tökre aggódtam! - nézett rám kétségbeesetten a barna hajú lány. Kék szemeiből sugárzott a boldogság ahogy meglátott. Az egyetlen személy aki miatt még életben vagyok.

- Elaludtam... és anya.

Clary rutinból tette a vállamra a kezét: - Mit tett már megint az a ribanc?

Elnevettem magam

- Csak leszidott. - mondtam. - Nincs kedved eljönni a büfébe? Nagyon sietnem kellett, reggelizni se volt időm.

- Dehogy nincs! - mosolygott - a kaja, boldogság.

Talán ez a világ legigazabb mondatja.

~☆^^☆~

Biológia óra következett. Clary-vel egymás mellett ülve eszegettük a büfében vásárolt szendvicseket, amik a benne lévő majonéztől, nedvesek voltak.

-Sziasztok! - ült le az előttünk lévő padba Kenya Ferguson, Clary-nek az egyik legjobb barátnője. Én annyira nem ismerem.

Visszaköszöntünk neki, Clary pedig valami sorozatról kezdett mesélni neki. Én nem nézek sorozatokat, így nem tudtam becsatlakozni a beszélgetésbe.

Bámultam kifele a fejemből. A tekintetem megállt az éppen akkor bejövő fiún. Eric-en.

Barna haja tökéletesen be volt állítva, mint mindig, barna szemeit napszemüveg takarta. Két fülében fülhallgató díszelgett, amiket csak azután vett ki, amikor kezet fogott az egyik barátjával, Frank-kel.

Kis ideig elidőztem rajta. Úgy szeretnék vele lenni. Ő olyan tökéletes, olyan helyes, olyan vicces, olyan cuki és még sorolhatnám. Ezeken gondolkodtam, mikor hirtelen észrevette, hogy bámulom, így sajnos abbamaradt a gondolatmenetem, és már nézni se tudtam tovább. Egyből ezután megszólalt a csengő.

Az órán a tanárnő csodálatos előadását hallgattuk az emberi testről, de engem nem igazán kötött le ez. Inkább az ablak mellett ülő fiú, aki semmi érdekeset nem csinált. Csak a puszta jelenléte fogott meg. Na de ilyen, ha Isten valakit jó kedvében teremt.