Struggle

14

Joshua meglepetten fordult hátra. Minden bizonnyal megijedt a hirtelen jövő hangomtól.

- Miért nem válaszolsz az üzeneteimre? Miért kerülsz folyamatosan? Mit tettem? Mikor a legnagyobb szükségem lenne rád, te akkor... - Josh maga mögé nézett, aztán belém fojtotta a szót.

- Nem beszélhetek veled Brendan. Remélem megérted. A te érdekedben is. - aztán háton fordult és ott hagyott a sötét suliban, ami már diákmentes volt.

Bementem a mosdóba és elkezdtem sírni. Hihetetlen, hogy a ennek picit boldog énemnek milyen hamar véget vetettek.

Nem vártam tovább. Előkaptam a táskám, kicipzároztam, kirámoltam belőle mindent addig, ameddig az egyik rejtett zsebhez hozzá tudtam férni.

Ez a legtitkosabb zseb. Ebbe van minden fontos dolog. Eric régi tolla, amit elhajított egyszer én pedig megtartottam. Állandóan a szájába volt, szóval ezért is megérte.

Joshuától kaptam egy kis maci figurát, amikor hazakísért, az is benne volt. Clary barátságkarkötője is, amit az első találkozásunknál adott, amikor a szomszédba költöztek és megismerkedtünk. Azóta más máshol lakik.

És ott volt egy vészhelyzet esetén használatos penge. Eddig kétszer használtam, amikor olyan szarul voltam, hogy suliba "kellett" vágdosnom magam.

Most megint itt volt az idő. Elővettem a parányi szúrós eszközt, ami a tenyerembe fért. Belenéztem a tükörbe. Egy idegroncsnak néztem ki. Undorodtam magamtól és az öngyilkosságon gondolkodtam. Régen voltam ilyen mély ponton.

Megejtettem az első vágást. Néztem, ahogyan előbuggyan a vér a karomból, és lassan lefolyik a csapba. Ezután egymás után huzigáltam a csíkokat.

Vágdosni azért is szeretek még, mert olyankor ki tudom sírni magam. A fájdalomtól jobban előjönnek a könnyeim, és ezután megnyugszik a lelkem.

Körülbelül fél órát töltöttem a mosdóba, és utána elindultam haza.

~♡~

Hazaértem, egyből a laptopomhoz vettem az irányt.

Kitöröltem minden üzenetemet, amit Claryvel és Joshsal írtam. Az összes közös képeinket is kitöröltem. A legfontosabbakat rámentettem a laptopra, ugyanis csak négy éve ismerem Claryt.

Anya bekopogott a szobámba.

- Bejöhetek? - kérdezte. Nagyon fáradt és szomorú volt a hangja.

- Persze. - anya leült az ágyam szélére, én pedig felé fordultam.

- Hogy vagy? - meglepődtem a kérdésen. Anya sose mutatott érdeklődést felém.

- Megvagyok.

Kínos csönd.

- Értem. - mondta anya. - Van egy fontos dolog, amiről beszélnem kell veled.

Csendben hallgattam.

- Szeretném, ha nyáron diákmunkába állnál. Apád... apád nem sokáig fog sitten lenni. Pár hónap. Azt mondta, hogy ha kiszabadul ki fog rakni minket a házból az utcára.

- Hogy mi?!?

- Szóval szeretném, ha a bátyádhoz költöznél. Ő próbál minket ellátni egy ideje, de már ő neki is alig lesz pénze, és lehet az egyetemet is ott kell hagynia.

- De te akkor hova mész?

- Anyukámhoz. Már rég ajánlgatja, hogy hagyjalak itt titeket... de sose volt szívem - elkezdett sírni.