Bipolar ➡️ XiuChen AU

TÍZ

Jongdae

- Meg ne mozdulj Kim Minseok! – kiáltok rá rémülten, egész testemben remegve.

***

Még sosem voltam ennyire megrémülve, mint most. A szívem a torkomban dobog, a vér süvítését hallom csak a fülemben, földbe gyökerezett lábakkal állok, képtelen vagyok megmoccanni. Nem történhet meg. 

Végtelennek tűnő másodpercek után, végül sikerül mozgásra bírnom magam, és néhány lépéssel csupán, de közelebb lépek Minseok-hoz, aki csak mozdulatlanul, a mászást félbe hagyva mered maga elé.

- Minseok! – szólítom meg halkan. Fejét felém kapja, üveges tekintettel mered rám, mígnem két-három pislogás után újra élet költözik szemeibe, és ahogy magához tér, a sós könnyek lassan végigfolynak hófehér arcán, kezei görcsösen szorítják a korlátot. – Meg ne mozdulj rendben? Odamegyek, jó?

- J-jó. – válaszol elvékonyodott hanggal, aminek hallatára még a szívem is megszakad.

Közelebb lépve hozzá nyújtom felé a kezem, ő pedig remegve ugyan, de elfogadja azt. Ezt kihasználva rántom magamhoz és erősen szorítom, mintha attól félnék egy szempillantás múlva eltűnik. 

Egész teste remeg, ahogy belesimul karjaimba, miközben rázza a megállíthatatlan zokogás, én pedig fejét simogatva próbálom nyugtatni, de minden hiába, sírása egyre csak hangosodik, szorosan ölel magához.

- Soha többet ne csinálj ilyet Minseok! Soha többet! Érted? – mondom remegő hanggal. 

A szívem még mindig zakatol, alig hiszem el, hogy nem szakadt még ki a mellkasomból. Hevesen kapkodok levegő után, de az adrenalin, ami átvette a testem felett az irányítást még véletlenül sem engedi, hogy megnyugodjak. Meleg könnycseppek szánkáznak végig arcomon, de egy gyors mozdulattal letörlöm őket onnan.

- Nem akarlak bántani. Én nem akarlak bántani téged. - mantrázza folyamatosan, fejét a mellkasomba fúrva.

Kezem, ami eddig feje búbját simogatta, most álla alá siklik, és megemelve azt kényszerítem, hogy szemeimbe nézzen. Remegő ajkai, könnyektől csillogó szemei, amiben a világ összes fájdalmát megleli az ember... A szívemet mintha minden egyes másodpercben késekkel szurkálnák. 

Hallgatom édes szipogását, ahogy még mindig az előbbi mondatokat ismételgeti újra és újra, és egyszerűen nem tudom magamat visszafogni akármennyire is szeretném és szükségeltetné a jelen pillanatban kialakult helyzet. 

Óvatosan, mintha minden négyzetcentimétere hajszálvékony porcelánból készült volna, végigsimítok a hidegtől halvány lilára színeződött ajkakon, majd szinte ösztönből cselekedve hajolok rájuk, lágyan csókolva azokat. Nem sietek, nem követelek, csupán egy apró puszit lehelek a jéghideg párnácskákra majd újra magamhoz ölelve nyugatom tovább, míg sírása el nem csendesül és már csak halk szipogása hallatszik, miközben még mindig engem szorít magához.

- Nem fogsz bántani. Nem lesz semmi baj Minseok-ah. – puszilok egy aprót feje búbjára. – Most pedig haza viszlek és alszol egyet rendben?

Válasza csak néhány lassú bólintás, így úgy döntök, gyalog megyünk. Óvatosan felsegítem hátamra, majd lábai alá nyúlva felkapom és útnak indulunk a Kim lakás felé. Néha néha felszusszant, olykor elmormogja, hogy be kell vennie a gyógyszereit, de az utat szinte teljes egészében végig alussza, amíg a háztömb elé nem érünk, ahol Luhan már az ajtó előtt türelmetlenül toporogva vár minket.