Bipolar ➡️ XiuChen AU

HÁROM

Minseok

- Minseok-sshi! - hallok meg egy kiáltást magam mögül. Megfordulva tengelyem körül, Jongdae-val találom szemben magam, akinek ajkain egy hatalmas mosoly ül. Kipirulva, levegőért kapkodva siet felém, nekem pedig egy pillanatra lefagy az agyam. Hirtelen fékez le előttem és, ha karjaim nem mozdulnak reflexszerűen, valószínűleg nekem ütközik.

- Jongdae-sshi, tudok valamit segíteni? - kérdezem, bár fogalmam sincs miért, hiszen miben tudnék én neki segíteni? Mindenesetre kíváncsian méregetem, várva válaszát.

- Csak...gondoltam..ne menj...egyedül.- veszi szaporán még mindig a levegőt és komolyan azt várom, mikor csuklik itt össze előttem. Most komolyan haza akar kísérni? - Ugye nem gond? - néz rám bátortalanul, ahogy végre képes kiegyenesedni görnyedő testtartásából.

- N-nem. - válaszolom, de nem olyan magabiztosan, mint azt terveztem. Mi a franc van velem? - Viszont lesz egy kis kitérő a hazaúton, nem baj?

- Nem, sőt örülök is neki. - csillannak fel szemei. Gyönyörű szemei vannak...Várjunk! Miket beszélek én itt? Nem, nincsenek. Nem lehetnek. 

Egymás mellett indulunk el a hangszerbolt felé, és egy jó ideig hallgat mindkettőnk amikor még magamat is meglepem, de megtöröm a közénk beállt csendet.

- Jongdae-sshi...

- Kérlek nyugodtan hagyd el a ragot! Nem hinném, hogy idősebb lennék nálad. - mosolyog rám szelíden. 

Ahogy ránézek, gyomrom azonnal megremeg, azt is elfelejtem egy pillanatra, hogy mit akartam mondani... Hogy tud valaki ilyen aranyosan mosolyogni? Nem is értem. Nagy nehezen össze szedem magam és végre kinyögöm azt, aminek eredetileg is nekiálltam.

- Szóval Jongdae..- kezdek bele bátortalanul. Mi ütött belém? Igen, eddig is nehezen álltam szóba bárkivel is a barátaimon kívül, de még sosem viselkedtem ennyire katasztrofálisan. Mint egy 12 éves tinilány, komolyan. Mély levegő Minseok! Nem először beszélsz valakivel, nem fog lenyelni egészben... - Már foglalkoztat a kérdés, de nem mertem odafent megkérdezni... Miért jöttél be hozzánk ma?

Egy kis ideig gondolkodik a kérdésemen, majd kedves hangon felel a kérdésemre.

- Inspiráció.

Hogy mi? Mégis milyen inspirációt tud az ember gyűjteni egy halom beteg emberből? Ez valami poén lenne? Értetlenül meredek rá, várom hogy megmagyarázza, de ennél az egy szónál többet nem mond.

- Ezt most nem értem. - nézek rá továbbra is bután.

- Pedig egyszerű. - fordul felém. - Ti úgy látjátok a világot, ahogy mások nem. Nektek a zene sokkalta többet jelent mint nekünk. Ez az, ami kifejez benneteket, és éppen ettől szép. A dal, amit ma énekeltél gyönyörű volt Minseok és nem csak azért mert csodálatos hangod van. Azért, mert benne volt egy részed, érezni lehetett, hogy beletetted azt, ami benned volt. Teljesen átszellemültél és hagytad, hogy a dal veled együtt formálódjon, hogy téged fejezzen ki, azt amit érzel, amin keresztül mész. Én is ilyen dalokat szeretnék írni. - néz rám csillogó szemekkel. - Amik teljesen belőlem vannak. Amikben én vagyok.

- Azta. - ennyi. Ennyit tudok csak kinyögni. Egyszerűen képtelen vagyok ennél bővebben reagálni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire át tudja látni a helyzetemet és így tudja majd kezelni, de valahogy Jongdae-nak ez meg sem kottyan. Még senkivel nem találkoztam, aki így viszonyult volna ehhez. Lenyűgözött. Csupán ennyivel.

- Szóval most már érted. - szélesedik ki mosolya, ami az én arcomra is egy halvány mosolyt csal. Én csak bólogatok válaszként, míg folytatjuk utunkat és érzem még nem végeztem a kérdésekkel. Pár pillanat múlva pedig fel is teszem a következőt.

- Akkor ez azt jelenti, hogy zenével foglalkozol?

- Igen. Zeneszerzőnek készülök, legalább is ez a cél a kérdés csak az, hogy megvalósul-e.

- Biztosan megvalósul majd. - pillantok felé.

- Gondolod? - kérdezi meglepődve.

- Igen. Ha az ember küzd a céljaiért akkor bármibe is kerül meg tudja valósítani. - nézek rá egy halvány mosollyal.

Ezután csendben lépkedünk a hangszerboltig ahova belépve az eladó már rögtön tudja, miért jöttem és a kezembe nyomva a kottákat már távozunk is velük, persze miután kifizettem őket. 

Hazafele mindenféle téma feljön, suli, zenei ízlés - ami során megtudom hogy Jongdae szeret régi bakelit lemezeket gyűjteni - és még sok másról is szó esik. Egészen jól elszórakozunk hazafele és szinte észre sem vesszük, mennyire elszalad felettünk az idő. 

Épp a parkban ülünk és valamin élénken nevetgélünk, amikor megcsörren a telefon a zsebemben, egyszerre ugrasztva meg mindkettőnket. Kikapom zsebemből a készüléket és a képernyőn meglátva anyukám nevét, azonnal fogadom a hívást.

- Szia anya... igen... jól vagyok... tudom, tudom gyógyszer idő van... sietek..igen mindjárt otthon vagyok..jó.. szia. - teszem le és bocsánatkérő szemekkel meredek a mellettem ülő Jongdae-ra aki megint csak lágyan mosolyog. Hogy tud ennyit mosolyogni valaki? - Sajnálom, de mennem kell.

- Nem gond, haza kísérlek. - áll föl mellőlem.

- Biztos?

- Hogyne. Csak nem lehet messze, ha azt mondtad az anyukádnak, hogy rögtön otthon vagy.

- Igaz. - nevetek fel. - Akkor jobb, ha indulunk.

Még körülbelül öt percig sétálunk amikor végre a háztömbünk elé érünk. A kapu elé érve megállunk én pedig felé fordulva hajolok meg.

- Köszönöm, hogy hazakísértél Jongdae. - egyenesedek fel, és tekintetem találkozik az ő csillogó mélybarna szemeivel. Lehetséges, hogy valakinek ennyire csillogjon a szeme? Ilyen létezik?

- Én köszönöm. - mered továbbra is a szemeimbe, én pedig egy pillanatra mindent kiverek a fejemből és csak pislogás nélkül állom tekintetét. - Jó éjszakát Minseok! - mosolyodik el az este folyamán most már sokadszorra és úgy vagyok vele, hogy ez már meg sem lep. Viszont az rám hoz egy kisebb szívinfarktust amikor közelebb hajolva hozzám, arcomra egy gyengéd puszit ad majd még mindig mosolyogva hozzáteszi. - Menj be mielőtt megfázol.

- Re-rendben. - dadogom, mert sajna másra nem futja. - Jó éjszakát J-jongdae!

Belépve a lépcsőházba még hallom Jongdae halk kuncogását és egy eleresztett 'Aranyos.' megjegyzést, de több az estéből nem rémlik, mert az agyamat ellepi a köd.

Mit művel velem ez a srác, akit nem mellesleg alig ismerek néhány órája?

Nem vagyok normális.

Nem, egyáltalán nem.