Bipolar ➡️ XiuChen AU

TIZENNYOLC

Jongdae

Teljesen megrökönyödve állok a park közepén, égő arccal, könnyekkel a szememben. Hát így képes elrontani egyetlen mondat mindent, amit csak lehet.

- Jól vagy Dae? – érzem meg Sehun vékony ujjait a vállamon, ahogy utolérve engem, próbál összekaparni a döbbenetből. – Gyere, menjünk! – kezd el terelni, de én kissé megmakacsolva magamat fékezek le.

- Sehun! – suttogom halkan a közben belém karoló fiúnak. – Én ennyire nem érdemelnék meg semmit?

A fiú megdöbbenve fordul teljes testével felém. Vállaimon szorítva ránt rajtam egyet, mintha csak magamhoz akarna téríteni pillanatnyi zavarodottságomból.

- Ezt most azonnal verd ki a fejedből Jongdae! – korhol kissé dühös hangon. – Mindent megtettél és megteszel most is, hogy Minseok-nak jó legyen. Én voltam, aki meggondolatlanul jártatta a száját, viszont tényleg sejtésem sem volt arról, hogy Lu még nem mondott semmit neki. Mikor a legutóbb azt mondta megbeszélték a dolgokat, azt hittem erre gondolt. Sajnálom Dae. – pillantott szemeimbe szégyenkezve. – Mindig mindent az én szám ront el.

- Semmi baj Sehunnie. – mosolyodok el kínomban. – Szerencsétlenül ugyan, de túl estünk ezen is. Most nem tudok mit tenni, csupán hagyni egy kis időt, hogy Minseok megnyugodjon. – sóhajtok hatalmasat. – Luhan, hogy viseli?

- Némán mered maga elé, még arra sem reagál, ha hozzá szólok. – húzza el száját. – Teljesen megértem, ha most egy ideig dühös lesz rám.

- Ne add fel! – biztatom amennyire csak jelen esetben telik tőlem. – Hidd el nekem, ő ezek után is ugyan úgy bolondul érted, a haragja pedig nem fog tartani néhány napnál tovább.

A hazaúton kiszellőztetem a fejem, majd kínkeservesen, de felvonszolom magamat a lakásunkhoz. A bejárati ajtónál toporgok és az arcomra száradt könnyeket próbálom eltüntetni a helyükről, amikor nyílik a falap és anya pislog velem szemben, azonban egyáltalán nincs az arcán meglepődött ábrázat. 

Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki jelen pillanatban, ezért csak átlépve a küszöböt, karjai közé bújok és mélyeket lélegzem megnyugtató és ismerős illatából. Szorosan simulok hozzá, miközben úgy ölelem, mint még soha eddig. Szemeim újra megtelnek könnyekkel, de nem engedem, hogy egy is kicsorduljon, hiszen nem tűnhetek még ennél is gyengébbnek, hiába az anyámmal állok szemben.

Óvatosan kifejt karjai közül, majd végigsimít arcélemen és halkan suttogja kettőnk közé.

- Menj csak a szobádba, addig hozok neked egy kis teát, és elmesélsz mindent, rendben? – kérdésére csak bólintok, majd kikerülve leveszem a kabátomat és a cipőmet, és szinte egy hang nélkül indulok a szobámba.

Leülve az ágyam szélére csak csendben meredek a falnak egy adott pontjára, és szinte nem is reagálok semmit, amikor anya belép a szobámba és leül mellém.

- Sehunnie hívott a délután, hogy történt egy-két dolog mikor kávézni mentetek. Nem mesélt többet, azt mondta, inkább te meséld el, ha szeretnéd. Szóval? – pillant rám halvány, bátorító mosollyal, ami egy kicsit oldja a bennem lévő feszültséget.

Mély levegőt veszek, és lassan kiengedve azt, beszélni kezdek a délutáni incidens óta először.

- Elrontottam anya. – vezetem rá pillantásomat lassan. – Emlékszel Luhan-ra, igaz? – csak bólint válaszul. – Az ő legjobb barátja Minseok.