Bipolar ➡️ XiuChen AU

TIZENKILENC

Minseok

Rezzenéstelen arccal ülök a csoporttársaim között, akik mind boldogan vagy éppen kevésbé boldogan mesélnek az éppen választott dalukról, és hogy pontosan milyen hatással is volt rájuk az adott mű. Egyetlen szavukat sem értem, de nem azért mert össze-vissza beszélnek, csupán képtelen vagyok arra koncentrálni, amit mondanak. Egyre csak az a gondolat szorongat, hogy meg kell majd szólalnom nekem is.

Nem akarok.

Nem akarom, hogy eszembe jussanak a dolgok.

Hogy újra arcon csapjon a fájdalmas igazság, ami lassan két hete kínoz.

Az első két napban azt kívántam, bárcsak meg se ismertem volna Jongdae-t. Akkor ez az egész nem jelentett volna problémát, ő is csak egy lett volna Luhan exei közül. Valaki, akiről nem baj, ha nem tudok. De végül elvetettem a gondolatot, hiszen végső soron rengeteg jó emlék fűz hozzá még, ha csak néhány hónap alatt is szereztem ezeket az emlékeket. Hosszú idők óta, ha csak egy kicsit is, de normálisnak éreztem magamat és ezt neki köszönhetem. Ennek ellenére csalódtam benne, és ez komoly tüskét hagyott bennem.

Luhan-ban viszont annál inkább csalódtam, hiszen sosem gondoltam, hogy képes lenne ilyet tenni. Mit gondolt? Hogy majd ítélkezem? Hogy már nem leszek képes vele ugyanúgy bánni? Hogy nem tekintem majd a barátomnak többé? Hiszen együtt nőttünk fel! Miért hazudott inkább a szemembe ahelyett, hogy elmondta volna az igazat már az elején? Egészen másként alakult volna minden, ha már az elején megtudom, mi folyik itt. Ehelyett hazudott.. De viselje is a következményeket!

Átverhetőnek és naivnak érzem magam...

Elhagyja a nevem Iseul tanárnő ajkait, én pedig lassan indulok az emelvény felé, miközben minden lépésemmel próbálom magamat kicsit összeszedni. Elő kell adnom a dalt. Kottáimat odanyújtom a rám halványan odamosolygó nőnek, de nem vagyok hajlandó szemeibe nézni. Nem kockáztatom meg, hogy minden feltörjön belőlem. Az eközben végig engem figyelő csoport felé fordulok és egy halk 'Felkészültem.' után bele is kezdek a dalomba.

Minden hangot pontosan úgy éneklek, ahogy azt az órákon és Jongdae-val gyakoroltam, sőt talán egy pillanatra még úgy is érzem, jobban megy, mint arra számítottam. Minden érzésemet, ami bennem kavargott, legyen az csalódottság, harag vagy keserűség most mind belesűrítem a dallamok formálta vallomásomba. 

Kiadok magamból mindent, és még akkor sem remeg meg hangom, mikor a hirtelen feltörő érzelmek hatására az első könnycsepp megindul arcomon. Egy apró mozdulattal letörlöm onnan, mindeközben még véletlenül sem hagyom félbe az előadásomat. Végül az utolsó és egyben legmagasabb hangot hosszan kitartva fejezem be a dalt, és egy megkönnyebbült sóhajjal, még mindig könnyekkel a szememben hajolok meg a csoport előtt.

Iseul tanárnő mosolyogva áll fel a zongora mellől és közelebb lépve hozzám simít hátamra.

- Gyönyörű előadás. – suttogja közénk, én pedig nem vagyok képes másra csupán egy halovány bólintással 'köszönöm meg' neki a dicséretet. Ő ezután a csoport felé fordul, és erőteljesebb hangon folytatja. – Csoport, ez lenne itt a fő célunk. – mutat végig rajtam, amitől én csak zavarba jövök, így inkább lehajtott fejjel hallgatom tovább szavait.

- Megríkatni szerencsétlen Minseok-ot? – kérdi a sorok közül Minjae, a csoport legrégebbi tagja, akinek ezen mondatát néhányan halk kuncogással díjaztak, és még én is elmosolyodtam rajta.

- Nem, Minjae. Nem igazán erre gondoltam. – válaszol a Tanárnő kissé dorgáló hangon. – A fő célunk az, hogy a dalok által új érzelmi csatornákat nyissunk meg bennetek. A legfontosabb, hogy a dal, amit énekeltek hatással legyen rátok. A mai foglalkozáson Minseok volt erre a legtökéletesebb példa. Mindent, amit a szívében érzett, képes volt belesűríteni a dalba, ezáltal átadva nekünk is egy kis részét a lelki tehernek. Ez az, amit itt mindenki el akar érni, nem igaz?

A csoport egy emberként zendül fel válasz adva a feltett kérdésre, igazat adva a Tanárnőnek.

- Szeretnél mondani esetleg valamit Minseok-ssi? – fordul felém, a kérdést nyilvánvalóan nekem címezve.

- Nem, köszönöm Iseul-nim. Nem hiszem, hogy most tudnék bármit is mondani. – rázom meg fejemet.

- Rendben. – enged utamra. – Köszönjük az előadást. – ismétli el ma már sokadszorra a mondatot. – Mivel Minseok-ssi volt a mai utolsó előadónk, így szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy hamarosan itt a karácsony időszaka és ezzel együtt a szokásos évzáró művészeti találkozó. Legkésőbb két hét múlva kérném a vállalkozó szellemű diákjaimtól, hogy a végleges dallistájukat juttassák el hozzám, rendben? – erre csak egy csoportos bólintást kap. – Akkor mindenkinek köszönöm a mai órát, és mindenkivel találkozom a jövő heti órákon.

- Viszlát Iseul-nim! – köszönünk szinte teljes szinkronban, majd mindenki szedelőzködni kezd.

Valamilyen okból kifolyólag a csoport többi tagja a szokásosnál is gyorsabban hagyja el a termet – vagy én vagyok megint szétesve -, én pedig végül arra eszmélek fel, teljesen egyedül maradtam a teremben. 

Hirtelen ötlettől vezérelve ülök le a zongorához és kényelmesen elhelyezkedve kezdek bele a játékba, egy cseppet sem zavartatva magamat. Ha valakinek probléma lenne, úgyis szólna.

Chopin Nocturne-jének 9. opusát játszom, és egészen bele is merülök, mígnem a zongora dallamát cipőtalpak nyikorgása zavarja meg, ezzel engem is kizökkentve. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy megpillantom az ismerős alakot az ajtóban állni.

- Jó a technikád, habár az ütemben vannak még kisebb csúszások. – mosolyodik el. Csak csendben nézem, ahogy zavarában tarkóját vakargatja, ugyanis fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Néhány néma másodperc után végül újra megszólal. – Iseul néni mondta, hogy még itt vagy...

- Jongdae.. – kezdeném, de szinte belém fojtja a szót.

- Most az egyszer hallgass végig Minseok, és esküszöm az égre, ha azt kéred soha többet nem látsz engem. – néz komolyan szemeimbe, én pedig már nem érzek okot a menekülésre. Mély levegőt vesz, és kifújva azt kezd beszédbe. – Tudom, hogy hibáztam és hidd el nekem, akármennyire szeretném, már nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat. Nem tudom kitörölni Luhan-t az életemből, mert akár akarjuk, akár nem részesei voltunk egymás életének. Hogy miért nem mondtam el? Mert úgy éreztem, ezt a jogát nem vehetem el tőle. Barátok vagytok már egészen kicsi korotok óta, nem igaz? – erre csak bólintok. – Éppen ezért éreztem úgy, ezt nem tehetem meg helyette. Vártam, hogy elmondja neked, hogy tőle tudd meg, hiszen ha én mondtam volna el sokkal inkább tűnt volna befeketítésnek és azt én sem szerettem volna. Vártam, hogy ő is készen álljon erre, holott semmi indokom nem volt rá. Vártam, mert tudtam csak azt szeretné, hogy ne essen bajod, ahogy én sem szerettem volna. Tudom, nem kellett volna titkot csinálnunk belőle, és nehogy azt hidd, hogy Lu-ra akarom kenni most az egészet, csak rendbe akarom hozni, amit elrontottam. Nem akarom, hogy ez a rossz emlék legyen rólam az utolsó. – halkul el.

Könnyes szemekkel meredek, a még mindig az ajtóban ácsorgó Jongdae-ra, és keresem fejemben az ide illő szavakat, de a mintha az teljesen kiürült volna. Csak meredek rá némán, és akárhányszor nyitom szóra a számat, egy árva hang sem jön ki rajta. Dühös vagyok rá, mégsem tudom őt elküldeni... 

Mély levegőt veszek, próbálom magamat összeszedni, de a teremben uralkodó néma csend egyenesen megfojtani készül. Fejembe ötlik egy röpke pillanatra a veszélyes gondolat, de mielőtt elűzhetném onnan, már el is hagyja a mondat ajkaimat.

- Jongdae. – kezdem remegő hangon.

- Igen?

- Mesélj el nekem mindent! – állok fel határozottan a hangszer mellől.

Vajon még hány darabra tud törni a szívem?