Bipolar ➡️ XiuChen AU

HÉT

Minseok

-          Halló? – kérdem bizonytalanul.

-          Minseok? – kérdez vissza vidám hangon.

-          Jongdae? Te vagy az? – szólok meglepetten. Nem számítottam rá.

-          Igen. Bejöhetek?

***

Szemeim kikerekednek, ahogy meghallom az ismerős hangot a kaputelefon másik feléről, és érzem gyomrom szinte kupakméretűre zsugorodik össze. Most mi legyen? Nem mondhatok neki nemet, hiszen odakint zuhog az eső, ráadásul ki tudja, hogy van-e nála esernyő. Pár pillanatig habozok még, majd halkan megköszörülve torkomat válaszolok neki.

-          P-persze. Egy pillanat és beengedlek jó? – kérdezem dadogva miközben a megfelelő gombot keresem.

-          Rendben. – hallom újra mosolygós hangját.

Gyomorgörccsel nyomom meg végül a kaput nyitó gombot, ami egy éles hanggal jelzi működését. Hogy kerül ide egyáltalán? És én miért görcsölök rá ennyire a dologra? Ezen kattog az agyam végig miközben lassan leesik, hogy Jongdae-nak fogalma sincsen melyik lakás a miénk, ezért úgy döntök elé sietek mielőtt szerencsétlen bolyongani kezd a hatalmas lépcsőházban. Ott találom a lépcsőház aljában, ahogy fejét ide-oda kapkodva forgolódik, mint egy megzavarodott kiskutya, és nem tudom eldönteni, hogy most nézzem még egy ideig ahogy forgolódik és mosolyogjak rajta, vagy segítsek neki a tájékozódásban. 

Végül úgy döntök, nem húzom ennél tovább az időt és óvatos léptekkel elindulok a lépcsőn. Döbbenten állok meg Jongdae előtt, ahogy végigmérve észreveszem, az esőtől csucsogó ruháit. Homlokához tapadt haját próbálja igazgatni persze sikertelenül, hiszen szó szerint folyik róla a víz.

-          Normális vagy te? – ripakodok rá hirtelen, reakcióm pedig mindkettőnket meglep, és egyszerre meredünk egymásra döbbent fejekkel. Mikor észbe kapok, halkan megköszörülöm torkom és egy kicsit kisebb hévvel folytatom. – Mármint... miért nem hoztál magaddal esernyőt? Szanaszét áztál. Bolond vagy talán?

Utolsó kérdésemet kicsit túlzónak érzem, de muszáj megkérdeznem, mert az őszintét megvallva... Ilyet csak egy bolond csinál.

-          Én... - néz rám ártatlanul. – Siettem. – nyögi ki végül, nekem pedig nagyon kell igyekeznem, hogy ne törjek ki nevetésben.

-          Siettél? – nézek rá egy apró mosollyal. – Minek? – kérdezem, viszont nem azzal a hangsúllyal, amivel szerettem volna.

-          Hát... én... - kezd bele, de látom, hogy nagyon küzd a szavakkal. 

Hosszú percekig csak a földet bámulja, nekem pedig hirtelen elegem lesz a hallgatásból és karon ragadva húzom szerencsétlent magam után a lépcsőn. Hatalmas szemekkel mered rám, hirtelen nem is tudja jöjjön-e vagy sem.

-          Gyere már! – szólok rá erélyesen. – Legalább egy törülközőt hadd adjak neked mielőtt tüdőgyulladást kapsz vagy rosszabb. – húzom továbbra is. – Ha már ennyire siettél. – kuncogok fel miközben hátrapillantok rá.

-          R- rendben. – adja meg magát és anélkül, hogy különösebben rángatnom kéne, jön velem.

Sietős léptekkel érkezünk meg a lakás ajtaja elé, én pedig egy kényelmes mozdulattal kinyitom, és beinvitálva őt nézek hátra. Kissé bátortalanul ugyan, de beljebb lép a lakásba, viszont az előszobában megtorpan és csak áll ott, mint a cövek. Egy pillanatig csak nézek rá értetlenül, és már azon vagyok, megkérdezem mi lesz, amikor már meg is válaszolja fel sem tett kérdésemet.