Bipolar ➡️ XiuChen AU

HUSZONÖT

Jongdae

Stagnálás.

Ha le kéne írnom egy szóban az elmúlt heteket, ez lenne az. Stagnálás.

Mert habár nem éreztem magamat az eddigieknél rosszabbul, de ezzel egyidejűleg jobban sem. Ez pedig kezdte zavarni a környezetemet is, ugyanis még soha nem láttak ilyennek. Láttak már a padlón, és láttak már szárnyalni is, de ami ezalatt a néhány hét alatt zajlott le, mindenkit szó nélkül hagyott. Ennek ellenére én hittem, és még most is hiszek abban, hogy ez a stagnálás egyszer megszűnik. Viszont ez azt jelentette, hogy vagy vele leszek, vagy elfelejtem, még ha ez nehéz feladat is lesz majd.

Iseul nénikém azt mondta, kihagyta a kötelező foglalkozásait, és fogalma sincs hova tűnhetett el. Azért hívott, hogy hátha megnyugtató híreket kap tőlem, de sajnos azokkal én sem szolgálhattam, mivel legalább annyiszor láttam Minseokot, mint ő.

Egyszer sem. És őszintén? Kezdem elveszíteni a reményt.

Pedig valamelyik utat választanom kell.

Hajnal kettő. Pusztító a csend lengi be a szobát, én pedig csak figyelem, ahogy a Hold fénye táncot jár a függönyön.

A gondolataim sokaságát végül éles fényáradat és a telefonomból szóló ricsaj szakítja ketté.

Még csak fel sem merül bennem, ki lehet az az elmeháborodott hajnal kettőkor. Teljes nyugalommal pillantok le a telefonom kijelzőjére, és esküszöm minden istenre, ha megint Baekhyun akar leellenőrizni ebben az embertelen időpontban, holnap kirángatom az lakásukból és ott verem őt agyon a lakótelep közepén.

De nem Baekhyun az.

A gyomrom pedig hatalmasat bucskázik a felismerésre.

A kijelzőn Minseok neve villog megállás nélkül, belém pedig mintha áram csapott volna, azonnal felülök az ágyamban.

Meg sem fordul a fejemben, hogy felvegyem-e.

Türelmetlenül fogadom a hívást, majd egy árva szót sem szólva, némán hallgatok a vonalnak ezen a felén.

Zajt hallok.

Egy szórakozóhelyen lenne? Talán történt valami? Bajban van?

Gondolatok és kérdések ezrei folytak végig az agyamon, míg meg nem hallottam egy ismeretlen hangot a vonal másik végén, ahogy a készülékbe szól.

- Halló? – szól először bizonytalanul, én pedig biztos vagyok benne, hogy nem Minseok hangját hallom. – Halló? J-jongdae? Kim Jongdae? – szólít most már a nevemen, de egyszerűen annyi mindent érzek egy időben, többek között aggodalmat és félelmet, hogy képtelen vagyok egy nyikkanásra is. – Kérlek, válaszolj! Minseok egyik barátja vagyok, és te voltál az egyetlen Jongdae nevű kontakt a telefonjában, szóval csak te lehetsz az. A nevem Yixing.

Amint meghallom a nevet, emlékeim legmélyéről derengeni kezd egy fiú, akiről Luhan mesélt annak idején. Ebbe az egy, parányi emlékbe kapaszkodva végül válaszolok a vonal másik oldalán várakozó „hangnak".

- Igen, én vagyok Jongdae.

- Hála a jó Istennek! – sóhajt fel. – Megtaláltuk Junmyeon. – hallom, ahogy valaki máshoz is beszél, de a hangzavarból nem hallok ki választ.

- Baj van? Történt valami Minseokkal? – kérdem, és kezdek egyre türelmetlenebb lenni, hiszen az aggodalmam kezd a tető fokára hágni. – Halló??