Bipolar ➡️ XiuChen AU

HUSZONEGY

Minseok

-          Hogy érzed magad most, hogy minden a helyére kerülni látszik? – pillant rám kíváncsi tekintettel a mellettem mosolyogva sétálgató Jongdae.

Nem is tudom, mit kéne válaszolnom a kérdésére. Kell egy kis idő, míg minden a helyére kerül bennem. Felszabadultabbnak érzem magam, viszont tudom, hogy ez nálam nem jelent semmi biztosat.

-          Kicsit jobban. – válaszolom röviden és tömören. – De kell egy kis idő, amíg ez leülepszik bennem.

-          Ez teljesen normális. – bólogat egyetértően – Azért én egy kicsit megkönnyebbültem, hogy Lu „békét kötött velem". – mered maga elé, fejét oldalra döntve.

Elgondolkodok mondandóján, és eszembe jutnak Luhan szavai, amit még a kávézóban mondott. Azóta is ezen jár a fejem, de teljesen zavaros az egész, főleg így hogy minden információ egyszerre zúdult rám az elmúlt néhány órában.

-          Dae? – fordulok felé kíváncsi pillantásommal. – Szerinted mit értett Lu az alatt, hogy „nem akarta elrontani nekem a dolgot"?

Szóra nyitja száját, de amint belekezdene, vissza is csukja azt.

Mi van itt mindenkivel?

Ezzel a tettével egy pillanat alatt felhúz.

-          Oké, nem tudom, mi van ma mindenkivel, – állok meg közvetlen előtte, így kénytelen megtorpanni mielőtt nekem ütközne – de ha mondani szeretnél valamit, akkor azt mondd is ki, mert nekem már kezd elegem lenni, hogy mindenki nagyban kussol mindenről! – emelem meg hangomat mondatom végére, Jongdae arcára pedig ki ül a hirtelen kirohanásom okozta döbbenet. – Nem ajánlom, hogy feldühíts Jongdae! – emelem ujjamat arcába „fenyegetésképpen".

Megszeppenve, fejét lehajtva mered az utca betonjára, mintha legalább egy Van Gogh festmény lenne odafestve, ezzel engem egyre feszültebbé téve. Most először látom őt ilyennek, eddig sosem volt nehézség számára kimondani a dolgokat.

-          Miattam. – motyogja maga elé. – Miattam mondta.

-          Tessék? – meredek rá értetlenül. – Jongdae, beszélj érthetően!

-          Miattam mondta Lu azt, amit mondott. – pillant fel percek óta most először. – De... De félreértette a dolgot! Vagyis nem értette félre, de... - kezd össze-vissza kalimpálni karjaival, én pedig tényleg elveszítem a fonalat. – Istenem, hogyan mondjam, hogy ne legyen teljesen kínos?

Arca a vörös egyik ismeretlen árnyalatában játszik, kezei remegnek és képtelen a szemeimbe nézni. Mégis mi a fenét csináljak?

-          Csak mondd! – fogom végül arcát kezeim közé – Nem lesz semmi baj. Hogy értette Lu, amit mondott, és mi az, hogy miattad mondta?

Hatalmasat sóhajt, majd szemeit lecsukva, összeszedve minden bátorságát szólal meg.

-          Rám értette az egészet, mert tudja, hogyan érzek irántad. – szorítja szemeit még jobban össze – Felejtsd el, rendben?

Kezeimet, amik eddig arcát fogták közre, most óvatosan lesepri, majd megkerülve engem akarna meglépni előlem, de nincs az az ég, hogy most itt hagyjon.

-          Válaszolj! – fakadok ki ezzel magamra vonva minden közelben lévő járókelő figyelmét – Nem fogsz itt hagyni csak így, egy szó nélkül! Azonnal válaszolj nekem!