Bipolar ➡️ XiuChen AU

TIZENHAT

Minseok

- Szóval? – mered rám a velem szemben ülő kíváncsi tekintettel. – Mesélsz?

A gyomromba hirtelen görcs nyilall, ahogy Luhan ismerős szempárjába nézek. Egyszerre érzek most izgatottságot és félelmet, nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. Tudom, hogy az ítéletektől nem kell félnem, hiszen ismerem már őt annyira, hogy tudjam, nem tenné meg velem az ilyesmit. Mégis úgy érzem, valami meggátol abban, hogy a szavak elhagyják ajkaimat.

Légvételem felgyorsul, látásom elmosódik, ahogy a gondolat végigsuhan elmémen és érzem, most azonnal meg kell kapaszkodnom valamiben, különben leesek a székemről. Luhan aggódó tekintete szinte tövisként áll belém, mégsem tudok rá koncentrálni, az egész testem zsibbadni kezd, agyam elhomályosul, mintha minden funkció a fejemben egyik pillanatról a másikra lekapcsolt volna.

Sokszor éltem már át ezt, mégsem tudok megbarátkozni a pánikrohamok érzetével és váratlan felbukkanásával.

Jéghideg kezeket érzek meg sajátjaimhoz és az elmúlt percekben ez az első gondolat, ami képes megfogalmazódni bennem. Luhan jéghideg kezei. Felpillantok és nyugodt arcvonásai jelennek meg előttem, ahogy lágy hangon beszél hozzám, vég nélkül.

- Nincs semmi baj Minseok. Nézz rám! – simít óvatosan arcomra, vékony ujjai megállnak állkapcsom vonalánál. – Minden rendben van. Lélegezz, rendben? Lélegezz!

Nehezen ugyan, de kezdek magamhoz térni, a káoszból pedig, ami a koponyámban uralkodik valamelyest egységet varázsolni. 

Próbálok Luhan hangjára és fagyos kezére koncentrálni, amelyek valamiféle földöntúli nyugalmat kezdenek sugározni belém. Az tagadhatatlan, hogy Luhan-nál jobban senki nem tud ezeken a rohamokon uralkodni, talán csak a húgom, de az ő közelében ez nem igazán fordult elő.

Kikerekedett szemekkel meredek a velem szemben ülőre, aki még mindig óvatosan simogatja arcomat, míg légzésem lelassul és a bennem megindult zsibbadás enyhülni nem kezd.

- Jobb? – pillant szemeimbe.

- Jobb. – suttogom halkan. – Még mindig meg tudok lepődni, milyen könnyen kezeled a rohamaimat.

- Azt te csak hiszed. – szélesedik mosolya. – Hozok egy kis vizet.

- Oké. – bólintok.

Pár pillanattal később már vissza is tér egy pohár vízzel, amit le is tesz elém én pedig azonnal kortyolni is kezdem azt. Néhány percig még meredünk egymásra, mindketten arra várunk, hogy összeszedjem magamat, majd nehezen, de mesélni kezdek.

- Először is sajnálom, ahogyan viselkedtem, és azt is, hogy úgy rád ijesztettem aznap. Tudom, hogy csak jót szeretnél nekem, és értékelem is tényleg. – mosolyodom el.

- Nincs semmi baj Minseok. Most már én is kezdem érteni, miért mondtad azt, amit. És tudom azt is, hogy vannak dolgok, amikbe nem illik beleavatkoznom. – mosolyog rám vissza. – Viszont tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, bármi van, azt nyugodtan elmondhatod nekem, de akár Junmyeon-nak és Yixing-nek is. Tudod, hogy ott vagyunk és segítünk neked. Rendben?

Bólintok, mintegy beleegyezően.

- Akkor meséljek? – mosolygok rá.

- Hát hogy az ördögbe ne? – nevet fel. – Ne hagyj ki semmit!