Bipolar ➡️ XiuChen AU

HAT

Jongdae

Eső. Három napja hallgatom, ahogy az aprócska esőcseppek, megállás nélkül kopognak az ablakom üvegén. Máskor megnyugtatna ez a kellemes monoton hang, de ez esetben csak felbosszant. Három napja próbálok valamiféle használható gondolatmenetet vagy legalább egy ötletfoszlányt összeszedni az agyamból, de a fejemben akkora a kuszaság, hogy képtelen vagyok akár egy apró kis dallamkombinációt is összerakni. Nem tudok a dallamokra koncentrálni, és akárminek állok is neki azt biztos, hogy elrontom. Már idegesen gyűröm össze a sokadik papírgalacsint közben hajamat tépve kínomban, amikor édesanyám kopogtat, majd be is préseli arcát az aprócska résen. Miért nem nyitja ki jobban azt az ajtót?

- Igen? – fordulok hátra kérdőn.

- Kész az ebéd Kincsem. – mosolyog rám szelíden. – Már igazán kijöhetnél egy kicsit ebből a szobából. – néz rám aggódó tekintettel. – Nem tesz jót, ha folyton csak itt gubbasztasz.

- Mindjárt jövök anyu. – mosolygok rá vissza, aggódó tekintete meglágyul, és csak egy apró fejrázással becsukja az ajtót.

Mély levegőt veszek, majd egy hosszúra nyúlt sóhajjal ki is engedem azt tüdőmből, és felállva a zongora mellől, összeszedem magam körül a szétdobált papírdarabokat és kidobom őket a szemetesbe. 

Lomha léptekkel indulok az étkező felé, ahol már mindenki az asztalnál ülve várja érkezésem, hogy végre elkezdődhessen a vasárnapi ebéd. Végül egy gyors kézmosás után leülök szüleimmel szemben és a rutinszerű jó kívánságok után, meg is kezdjük az evés.

Nincs túl sok étvágyam, csak rakosgatom az ételt ide-oda, képtelen vagyok egy falatot is letuszkolni a torkomon az idegességtől. Aggaszt, hogy nem jutok semerre a munkámmal, hiszen nálam nem megszokott, hogy ennyire elakadnék a komponálásban. Nem tudok haladni, mert az agyam tele van mindenféle más dologgal, és csak cikáznak össze-vissza ezzel megbolondítva teljesen.

Már mindenki végzett az evéssel – már, aki el is kezdte természetesen – én pedig még mindig a tányéromat szuggerálom, hátha eltűnik róla az odamert étel, de minden hiába. Minden pontosan ugyanannyi, mint volt legfeljebb más elrendezésben. 

A bambulásomból az zökkent ki, amikor két vékonyka kezet fedezek fel látóteremben feltűnni, ahogy teli rizses tálam felé közelít azzal a szándékkal, hogy elvegye azt előlem. Felnézek és édesanyám ismét csak aggódó arcával találkozok szembe, ami most is engem méreget, és már előre csengenek szavai a fülemben, de megvárom, amíg végül szóra nyitja ajkait.

- Nem ettél semmit Jongdae. Talán valami baj van? – kérdezi lágy hangon. – Az a baj, hogy ötlet nélkül maradtál?

- Az is. – vallom be neki. – Egyszerűen nem tudok odakoncentrálni anya. Annyi gondolat van a fejemben egyszerre, hogy nem tudok tőlük gondolkodni. Annyira idegesítő, főleg hogy közben egyáltalán nem haladok semmit, csak stresszelem magam. Elegem van! – fakadok ki édesanyámnak, aki csak halványan elmosolyodik hisztimen, majd leül a velem szemben lévő helyre és két kezemet tenyerei közé fogva kezd neki a beszédnek.

- És mik is azok a gondolatok, amik ennyire összekavarodtak odabent?

- Hát... - kérdése hirtelen ér, az adott pillanatban nem is tudom, hogyan és mit válaszolhatnék neki. Most komolyan. Mit mondjak? Végül minden mindegy alapon válaszolok a feltett kérdésre, hiszen pontosan jól tudom, hogy vele meg tudom beszélni a jelenlegi katyvaszt és, ha szerencsém van, akkor érteni is fogja, amiket összehordok itt neki. – Azt már tudod, hogy voltam Iseul néni óráján, hogy inspirációt gyűjthessek. – kezdtem bele a mesélésbe, anya pedig csak bólogatott jelezve ezzel, hogy eddig minden világos számára. – És minden jó is volt, rengeteg ötletem lett, de egyszerűen képtelen vagyok dallamokká formálni őket. – szomorodok el.