Bipolar ➡️ XiuChen AU

TIZENNÉGY

Minseok

Újra rám tör az indokolatlan fáradtság. Ezekben a napokban ez már a sokadik ilyen eset, így nagyobb figyelmet nem is szentelek neki a kelleténél. Éberségem feladná a szolgálatot, ha az előttem ülő doki nem kérdezgetne egyfolytában, milyen is a jelenlegi az állapotom.

-          A jelenlegi állapotom? Őszintén? Szar. – jelentem ki kertelés nélkül. – Tudja eléggé zavar az a gondolat, ami egész nap a fejemben kattog megállás nélkül.

-          Miféle gondolat Minseok? – néz rám a doki kíváncsian.

-          Hogy mindenkit bántok, akit szeretek. – nézek komolyan szemeibe. – Eléggé kis alattomos gondolat ez, tudja? Beférkőzött a fejem közepébe és sehogy sem akar onnét kijönni a kis szarházi. És mielőtt megkérdezné, nem. A gyógyszerekkel sem tudom eltüntetni, még csak ideiglenesen sem. Még akkor is a fejemben járkál és keseríti az életem amikor alszom. Elhiszi ezt? Kész kabaré komolyan. – nevetek fel, hogy legalább a bennem tomboló feszültség enyhüljön.

-          És a terápiás foglalkozások? Érzel motivációt a részvételre?

-          Nem. Gondolom azért, mert épp egy negatív epizódban vagyok. – nézek rá közömbösen. – Ha nem lenne epizód, valószínűleg lelkesednék valamelyest iránta, nem gondolja Doki?

-          Ma különösen pimasz vagy Minseok. – jegyzi meg epésen, ahogy végigtekint feketébe öltöztetett alakomon.

-          Köszönöm. – mosolyodok el egy halk kuncogás hallatva. Már meg sem lepődik, hiszen minden ilyen epizódomnál, amikor találkoztunk így viselkedem, ha nem rosszabbul. – Ma egész jól viseli. – dicsérem meg.

-          Már kezdek hozzászokni, azt hiszem. – mosolyodik el ő is a beszélgetésünk során először.

Már jó ideje nem voltam itt azokon a kontrollvizsgálatokon kívül, amelyek amúgy is elő voltak írva számomra, így kötelező volt rajta a megjelenés. Nem különösebben mondanám, hogy hiányzott ez a hely, hiszen itt mindig csak a nyomasztó emlékek és a még annál is nyomasztóbb gondolatok vesznek körül, most mégis itt ülök a dokival szemben és a lehető összes gondolatomat megosztom vele, holott semmi kedvem még csak beszélgetni sem. Akkor mégis miért ülök itt?

Haneul vett rá az egészre, ugyanis az elmúlt három hétben senkivel nem voltam hajlandó beszélni őt kivéve. Nehezen, de rávett arra is, hogy bemenjek az iskolába még úgy is, hogy egyáltalán nem szóltam egy szót senkihez sem. Sem a tanárokhoz – bár ők már hozzászoktak a betegségemhez, és viszonylag jól kezelik -, sem a barátaimhoz, akik csak nyugtázva újabb mélypontomat türelemmel kezelték ezt a helyzetet is, miközben próbáltak úgy viselkedni velem, mint általában szoktak.

Jongdae többször is próbált elérni és néhányszor nálunk is járt a hetekben, de az előszobánál túl sosem jutott. Megkértem Haneul-t, hogy semmiképp se engedje beljebb a kelleténél, és húgom ahogy azt kértem nem is engedte beljebb. Minden alkalommal csak egy okból kifolyólag jött. Megtudni jól vagyok-e. És habár jól esett, hogy ennyire törődik velem, mégsem akartam, hogy így lásson. 

Szétesve. 

Romokban.

-          Elmondanád, hogyan érzel most Minseok? – kér meg engem ismét. – És most ha lehet, kicsit több legyen annál, mint hogy szarul. – mélyeszti tekintetét az enyémbe. – A gondolaton kívül, ami emészt, van más is, amit kifejezetten erősen érzel?