Bipolar ➡️ XiuChen AU

TIZENKETTŐ

Sehun

Abban a másodpercben, amikor azokba az édes őzike szemekbe néztem már tudtam, hogy menthetetlenül is vágyom erre a fiúra. Az elején, buta módon még csak azt hittem, ostoba vágy az egész, hogy majd képes leszek ennek ellenállni, és az idő múlásával majd elhalványul ez az érzés, de minél inkább megismertem és minél többet tartózkodtunk egymás közelében, annál jobban kezdtem realizálni a helyzettel jött tényeket. A tényeket miszerint minden nappal egyre jobban epekedtem utána, minden pillanatban csak jobban vágytam rá, és ez a vágy egyre jobban felemészteni látszott. A sóvárgás lassan elmélyült, ekkor pedig már teljesen biztos voltam benne, reménytelenül beleszerettem Luhan-ba.

Heteken át kerültem és bujkáltam a fiú elől, magyarázatot sem adva furcsa viselkedésemre. Azt gondoltam, ez majd segít megoldani a problémát, hogy majd lesz időm átgondolni hogyan tovább, tisztázni magamban a dolgokat, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 

Képtelen voltam másra gondolni csakis őrá, nem tudtam enni, aludni és már a barátaim szerint is kezdem rémisztően viselkedni. És a legrosszabb az egészben az elviselhetetlen bűntudat volt, amit Jongdae-val szemben éreztem és szinte szétégetett belülről. Lehetetlennek éreztem, hogy akár csak a szemeibe nézzek, hiszen tudtam, hogy Luhan már másé. Hogy Luhan már az övé. Ennek ellenére én mégsem adtam fel. Mindent sutba vágva kezdtem küzdeni azért, amire vágytam.

Hosszú belső harcok után ugyan, de úgy döntöttem bevallok mindent Luhan-nak, így könnyítve saját lelki terheim súlyán is. Egy kedves kis kávézóban ültünk, mikor elmondtam neki mindent. Azt, hogy már az első pillanattól vágytam rá, hogy lassacskán beleszerettem és, hogy végül ezért tűntem el egyik napról a másikra. Elmondtam, hogy milyen elkeseredetten próbáltam őt elfelejteni, és mekkora bűntudat is gyötört egészen addig. Mire végeztem mondandómmal, Luhan keserves zokogásban tört ki, és bocsánatkérések közepette szaladt ki a kávézóból.

Rémülten szaladtam utána amilyen gyorsan csak tudtam, és amint megláttam őt az utca közepén, térdre rogyva, rázkódó vállakkal zokogni, rádöbbentem. Nem tehetem ezt vele.

Ezek után úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Próbáltunk egymás közelében a régi kerékvágásban működni, holott mindketten tudtuk, ez nem jelenthet hosszú távú megoldást.

Luhan már akkor is rosszul bírta a titkok súlyát, és a benne tomboló viharok okozta káosztól kezdett teljesen kifordulni magából. Rengeteget vitázott – leginkább Jongdae-val és velem – és lassan készült teljesen szétesni, mikor hirtelen, szinte 180°-os fordulatot vett a viselkedése. Lenyugodott, de ez egyáltalán nem az a fajta nyugodtság volt, ami jót tett volna bárkinek is. Leginkább olyan volt, mintha beletörődött volna a sorsba, hogy a dolgokat már nem tudja visszaforgatni. Ezek után pedig már a Jongdae és közte lévő kapcsolat közel sem volt olyan, mint régen. Luhan már egyáltalán nem az a szerény, megszeppent srác volt, mint akit megismert annak idején.

Emlékszem arra az estére, amikor Luhan és én először csókolóztunk. Aznap este ünnepeltük Chanyeol hyung születésnapját, ehhez méltóan pedig istenesen be is rúgtunk. Azon az estén láttam Luhan-t először és utoljára részegen. 

Arra is emlékszem, hogy Jongdae annyira kiütötte magát, hogy taxiba kellett ültetnünk és hazaküldenünk. Természetesen Lu még maradni akart, ezért megígértem Dae-nak, hogy hazakísérem őt, ami utólag tekintve a tényeket, nem éppen volt a legjobb ötlet.

Miután elköszöntünk Chan-tól és Baek-től, szótlanul indultunk útnak, és egészen addig meg sem szólaltunk, amíg Luhan-ék háza elé nem értünk.

- Minden miattad van Oh Sehun! – kiáltott rám hisztérikusan, miközben egyre nagyobbakat taszított rajtam apró kezeivel. – Élvezed? Hm? – lépett hozzám közelebb. – Élvezed, hogy tönkretehetsz? – következő lépésével viszont teljesen lesokkolt. Pólóm gallérjánál fogva rántott magához közelebb, és olyan hévvel kapott ajkaimra, hogy a lendülettől kis híján hátra is eshettünk volna mindketten. Szorosan ölelve magamhoz csókoltam vissza, minden addigi érzelmemet belesűrítve.

- Utállak Oh Sehun, és azt is utálom, hogy ennyire kellesz nekem! – súgta közénk, nekem pedig hirtelen megállt az idő.

Ezt a csókot azon az éjszakán még számtalan követte, és megtörtént az, amit próbáltunk, azonban lehetetlen lett volna elkerülni. Mindkettőnk tudta mekkora bűnt követtünk el, ennek ellenére egyikőnk sem tekintette hibának azt, ami történt. Megtörtént és élveztük, ezen nem volt mit megmagyarázni.

Azt este történtek után nem tartott sokáig, hogy fény derüljön az egészre. Pontosan tudtam, hogy Lu nem fogja bírni a bűntudat súlyát, ezért én magam döntöttem úgy, hogy elmondom Jongdae-nak az egészet. 

Miután alaposan elagyalt – amit természetesen megérdemeltem – megkereste Luhan-t is és az ő arcán is csattant az a bizonyos pofon. Azonban nem ez volt Lu számára a legkínzóbb fájdalom, ugyanis azok a szavak, amik Jongdae száját hagyták el, mindkettőnk fejében a mai napig visszhangzanak.

Nem érdemled meg, hogy bárki is tiszta szívből szeressen téged Luhan!

Persze az idő múlásával Dae megbékélt a helyzettel és azóta is a barátomnak mondhatom – még, ha a kapocs köztünk már nem is olyan erős, mint egykoron –, de Luhan még csak egy mondatra sem volt köztünk beszédtéma. Nem kérdez felőle, én pedig nem mesélek róla, és ez jól is van így. 

Luhan viszont nem éppen arra a szerencsére tett szert, amire én, hozzá Jongdae már nem volt olyan kegyes. Akárhányszor próbált vele kapcsolatba lépni, választ nem kapott csak színtiszta közönyt, ezért egy idő után felhagyott vele.

Így vagyunk most. Luhan velem, ő pedig ha minden jól alakul Minseok szívét nyeri majd el végül.