Bipolar ➡️ XiuChen AU

HUSZONKETTŐ

Minseok

- Semmi baj, Minseok-ah.

Tudom, hogy hazudik. Látom a kitörni készülő könnyeket a szemében, felismerem a művi mosolyát, mert láttam már korábban.

Még most is előbb gondol rám, mint magára.

Lépek pár lépést hátra, könnybe lábadt szemekkel pillatok övéibe. Annyi mindent szeretnék neki most mondani, de képtelen vagyok megszólalni, mintha az ajkaim és a hangom a torkomban megtagadnák az engedelmességet.

- Mennem kell. – csak ennyit tudok kinyögni semmi mást, és mielőtt bármit is szólhatna, berohanok a lakásba, hatalmas csattanással zárva be azt.

Az ajtónak dőlve csúszok le egészen a padlóig, míg hangosan tör fel belőlem a zokogás, ami egész testemet vég nélkül rázza.

Bántom őt. Folyamatosan bántom őt.

Ez az egy gondolat cikázik a fejemben minden egyes pillanatban nagyobb fizikai fájdalmat okozva nekem is. A fejem zsong és mintha ezer darabra szaggatnák szét a testemet, de a legrosszabb fájdalom mégis csak a mellkasomat éri. Mintha a szívem minden egyes pontjába kést szúrtak volna, és most egyszerre forgatnák az összeset.

Vajon ilyen, amikor megszakad az ember szíve?

Ha igen, valaki azonnal vessen véget ennek!

A zsibbadástól összegörnyedve fekszem a bejárati ajtó tövében és hangosan üvöltök fel, ahogy a fájdalom egy újabb, most már erősebb hulláma söpör rajtam végig. Képtelen vagyok halkan tűrni, így ami a torkomon kifér, az ki is jön. Hüppögve próbálok levegőhöz jutni, de mintha valaki a mellkasomon ülne, összeroppantva egész légző rendszeremet.

- Minseok oppa?

Tompán, de meghallom Haneul aggódó hangját a folyosóról. Dobogó léptek, majd végül a könnyfátyol mögül megpillantom ismerős arcát.

- Csinálj valamit! – nyöszörgöm halkan, még mindig zokogva. – Nem bírom.

- Mi történt? M-mit csináljak Oppa? – mered rám értetlenül.

Nem bírom tovább, újabb üvöltés hagyja el a torkomat, Haneul pedig összerezzen ijedtében. Hangosan, önkívületi állapotban üvöltök szerencsétlen húgomra.

- Szedálj le! SZEDÁLJ LE, MERT NEM BÍROM TOVÁBB! SZEDÁLJ LE! – megállás nélkül üvöltözöm, ő pedig szinte pánikszerűen kezd rohanni a konyha felé, ahol a gyógyszereim vannak.

Fél perc elteltével a húgom egy adag nyugtatóval és egy pohár vízzel tér vissza, majd számba adva a pirulákat és a vizet, lassan és óvatosan kezd felsegíteni mielőtt kidőlök, és képtelen lesz a szobámba vinni.

Már félig bódultnak érzem magamat, amikor a szobámba érünk, és szinte kérés nélkül terülök el az ágyamon. Oldalra fordulva nézem a húgom, ahogy összepakol a szobámban, majd megkeresve a pizsamámat ül le mellém. Segít átöltözni, amíg még magamnál vagyok és végül betakarva engem homlokomra puszil.

- Köszönöm Haneul. – motyogom neki, bár nem hiszem, hogy érti, amit mondok, mivel már kezdek teljesen szétcsúszni.

- Pihenj Oppa! – simít hajamba, majd becsukva maga után az ajtót, hagyja el a helyiséget.

Arra pedig már nem emlékszem mikor ütöttek ki végleg a pirulák.

...