Bipolar ➡️ XiuChen AU

KETTŐ

Jongdae

Három hét. Három hétig könyörögtem Iseul nénikémnek, hogy beengedjen az egyik zeneterápiás órájára, de megérte. Megérte, mert így még több inspirációt gyűjthetek a következő beadandó munkámhoz. Már az utolsó néhány előadásnál tartunk amikor is egy alacsony, fekete hajú, körülbelül velem egy idős fiú lép az emelvényre és átadja nénikémnek a kottákat. Szemeit lehunyva, mély levegőt véve készül a kezdésre, majd amikor felcsendülnek a zongora lágy dallamai mintha teljesen más világba került volna. Gyönyörű látványt nyújt, ahogy teljesen átszellemül és el sem tudom képzelni, mi jöhet még amíg végül éneklésre nem nyitja ajkait. Ha azt mondom még életemben nem hallottam csodásabb hangot az övénél akkor azt komolyan is gondolom. A hangja tökéletes harmóniát alkot minden felcsendülő dallammal engem pedig hirtelen elfog egy új, ismeretlen érzés. Bármeddig képes lennék hallgatni őt, ahogy énekel, egyszerűen megbabonázott az egész. Szerelmes lettem ebbe a hangba.

A dal véget ér, én pedig még mindig képtelen vagyok magamhoz térni a bűvöletből. Az arcát figyelem, ahogy kilép az átszellemült állapotból és lassan kinyitja szemeit. Pillantásunk összeakad,  én pedig érzem, ahogy gyomrom megremeg, amint megpillantom csillogó barna szemeit, amik először egy gyámoltalan cicát juttatnak eszembe. Hatalmas szemekkel pislog rám majd elpirulva, fejét lehajtva veszi magához a kottákat és halkan megszólal.

- Kim Minseok, bipoláris zavar. - kezdi bátortalanul, majd egy apró torokköszörülés után folytatja. - Másfél éve járok ide és azt kell mondanom ezt a dalt élveztem eddig a legjobban. - mosolyodik el halványan. Istenem de édes mosolya van! - Próbáltam minél több érzést vinni bele, minél többet beletenni magamból és ez azt hiszem sikerült is. - fordul nagynéném felé, aki csak serényen bólogat válaszul. - Köszönöm, hogy meghallgattatok. - hajol meg és lelépve az emelvényről siet vissza helyére. 

Szemeimet le nem véve róla követem minden mozdulatát, ahogy elfoglalja a helyét és annak ellenére, hogy háttal ül nekem, végig csak őt figyelem. Mintha csak érezné, óvatos mozdulattal fordítja hátra fejét egyenesen rám pillantva, tekintetét az enyémbe fúrva. Hosszú másodpercekig csak meredünk egymás szemeibe, az idő mintha megfagyott volna, én pedig most már kezdem érteni milyen érzés is amikor azok a bizonyos pillangók repkedni kezdenek az ember hasában. Ismét pirulva kapja el tekintetét, mosolygásra késztetve ezzel engem. Még soha nem mondtam senkire - főleg nem egy fiúra -, de eszméletlenül aranyos. Egyszerűen az.

Az órának hamarosan vége én pedig sietősen szedem össze dolgaimat, hogy még beszélhessek a nénikémmel és megköszönjem neki a lehetőséget. Átverekszem magam az embertömegen, de megállásra késztet, amikor megpillantom a nagynénémet Minseok-kal beszélgetni. Nem lépek közelebb, de még hallom párbeszédüket.

"Rengeteget fejlődtél Minseok, és ez rettentően büszkévé tesz."

"Köszönöm Iseul-nim."

"Éppen ezért szeretnélek bemutatni valakinek..."

Ekkor pedig felém pillant és kezével int, hogy lépjek közelebb. 

Ajjaj! Ne! Ne, ne, ne, ne! Én erre nem vagyok kész.

Gyomorgörccsel lépek közelebb, de apró mosolyt erőltetek magamra, hogy legalább szegény fiúra ne hozzam a frászt. Nénikém mellé lépek, aki vállamra téve kezét mosolyog rám vissza, majd újra az előttünk álló fiú felé fordul.

- Minseok, hadd mutassam be neked az unokaöcsémet.

- Kim Jongdae . - nyújtok kezet. - Örülök a találkozásnak.

- Kim Minseok. - szól halkan. - Én is örülök. - ráz velem kezet. 

Egy biztató mosolyt küldök felé majd kicsit félve ugyan, de megjegyzem.

- Nagyon tetszett a dal, amit énekeltél. - kezdek ujjaimmal babrálni. - A hangod és a dallamok tökéletesen harmóniában voltak.

- K-köszönöm. - pirul fülig. Édes.

- Ó! - eszmél fel mellettem nénikém. - Még nem is említettem, hogy a én kis Jongdae-m zeneszerzőnek tanul. - kezd el dicsekedni engem pedig elönt a forróság, ahogy akárcsak az előbb Minseok, úgy most én is fülig pirulok.

- Iseul néni! - ripakodok rá, mire ő csak felnevet. - Mondd csak, muszáj neked mindig kellemetlen helyzetbe hoznod? - kérdezem vörös arccal.

- A nénikéd vagyok Kincsem, ez a dolgom. - jegyzi meg, én pedig már épp visszavágni készülnék, amikor meghallom Minseok imádni való, halk kuncogását. Mikor halk nevetése mosollyá szelídül, egy aprót meghajol és Iseul néni felé fordul.

- Örültem a találkozásnak - pillant felém. Hát még én! - és alig várom a következő órát, de nekem most mennem kell, mert még be kell ugranom néhány kottáért hazafele, és nem szeretnék későn hazaérni. Köszönök minden Iseul-nim! - hajol meg újból.

- Rendben, de vigyázz magadra hazafele Minseok és találkozunk a jövő héten az énekórán.

Egy apró biccentéssel hátrébb lép, majd int felénk és már el is indul a kijárat felé. Visszaintünk neki majd én is Iseul néni felé fordulok.

- Köszönöm, hogy itt lehettem Iseul néni, nagyon hálás vagyok érte!

- Én köszönöm drágám! Remélem segíteni tudtam.

Egy csontropogtató ölelés után sietősen elbúcsúzok Iseul nénikémtől, majd felkapva táskámat szinte rohanok a kijárat felé, hogy még utolérhessem Minseok-ot. Majdnem leesek a lépcsőn, de ez sem gátol abban, hogy minél jobban szedjem lábaim és fülig ér a szám amikor végre kiérek az épületből és megpillantom az alacsony fiút egyedül sétálni a járdán, pár méterrel előttem.

- Minseok-sshi! - kiáltok utána.

Meg kell őt ismernem. Egyszerűen muszáj...

Drága Mochikák!💖
Úgy gondoltam, mivel a héten gólyatáborban leszek, nem váratlak titeket tovább és most publikálom az új részt, hogy ne kelljen a hét végéig várnotok.
Jó olvasást és remélem tetszeni fog nektek az új fejezet. ☺️

Anyeong!🙏🏻❤️