Egyedül |BEFEJEZETT|

1. - kezdetek

Mint minden nap, ma is az utcán sétálgattam egész nap. Igazából tök céltalanul, de mivel nincs hova mennem, jobb híján ezt kell csinálnom. Egy fekete ujjatlan pólóban, és sötétkék szakított farmerben voltam a jó idő miatt. Legjobb barátom Rocky már úgy ismert meg, hogy nem volt hol élnem. Látta ahogy magányosan táncolok az egyik sikátorban, az utcákon szóló zenére. Percekig csak bámult, ahogy táncolok, én pedig észre se vettem, csak akkor amikor abbahagytam ő pedig megtapsolt engem. 

-Szuper voltál. Mi a neved? -jött oda egy öklösért, én pedig megköszöntem neki.

- A nevem Moon Bin. Neked? -érdeklődtem felőle.

-Park Minhyuk vagyok, de mindenki csak Rockynak hív. -mosolygott. -Mióta táncolsz? Benne vagy egy csapatban? -tette fel kérdéseit, én pedig egyáltalán nem mertem neki akkoriban válaszolni ezekre.

-Igazából...Nem vagyok csapatban, és táncolni sem szoktam, csak most elkapott a ritmus. -nevettem fel kínosan. -Nem is tudom honnan jött ez a zene. -tűnődtem el.

-Ez a zene tőlünk jött. -mutatott egy kb. 10 méterre arrébb lévő csapatra. -Ők az én tánccsapatom. Mi is az utcán szoktunk táncolni, és akik néznek néha dobnak nekünk pénzt. Pusztán kedvtelésből csináljuk, de örülünk amikor az emberek megnézik a táncukat, majd a végén elismerően tapsolnak. -nevetett fel, én pedig elmosolyodtam. 

-Szuper lehet. -néztem a lányokra és fiúkra, akik nevetgélve beszélgettek. Irigyeltem őket, hogy voltak barátaik.

-Nem akarsz a csapat tagja lenni? -kérdezte hirtelen, nekem pedig kikerekedett a szemem.

-De..miért is ne? -nevettem fel, és lepacsiztam Rockyval.

Igen, így ismertem meg őt, és a mostani csapatot amiben benne vagyok, és szinte minden nap táncolunk egy-egy aluljáróban vagy sikátorban, pusztán azért, mert ahhoz van kedvünk. Tánc közben szabadnak és gátlástalannak érezzük magunkat, jókat nevetünk és boldogok vagyunk.

Igazából már ismerem lassan fél éve ezt a csapatot, de közülük senki nem tudja, hogy tulajdonképpen az utcán élek. Nem mertem még elmondani senkinek, és nem is tervezem egyhamar. Abból a pénzből veszek magamnak kaját és ruhákat, amit a csapat megkeres, és elosztjuk. Motelokban, rosszabb esetben az utcán éjszakázom, de ettől függetlenül nem vagyok olyan, mint a legtöbb hajléktalan. Nem iszok alkoholt, nem vagyok bunkó paraszt, és rendszeresen tisztálkodom is, mivel ha barátoknál alszom, vagy olcsóbb motelokban, ott is van víz meg szappan. Szóval ránézésre senki sem gondolná, hogy nincs senkim.

A szüleimmel nem tudom mi van, de nem is akarom tudni. Úgy érzem, ha tudnám, azonnal kést szorítanék a nyakukhoz. És nem túloztam. Mikor kicsi voltam, anyáék a hatodik születésnapomra elvittek a vidámparkba. Nagyon örültem neki, azt hittem az lesz a legszebb szülinapom. De nem így lett. Szinte minden játékra felültünk, egész nap nevettem, és borzasztó boldog voltam. 

Félreálltunk egy kicsit pihenni, és anya azt mondta egy ajándékot ad nekem, ezért fogjam be a szemeimet, és számoljak tízig. Mikor majd kinyitom a szemem, a kezében lesz az ajándékom. Én pedig izgatottan behunytam szemeim, és hangosan elkezdtem tízig számolni. Mikor boldogan felnyitottam szemeimet, a szüleim már nem voltak ott. Kétségbeesetten kezdtem keresni őket a szemeimmel, de a tömegben teljesen eltűntek. Könnyek gyűltek a szemembe, és a szüleim nevét ordítozva rohangáltam a tömegben, de soha többet nem leltem rájuk.

Mikor könnyek közt sétáltam az utcákon teljesen elveszve, egy kedves néni fogadott be. Megkérdezte hol vannak a szüleim, én pedig elmondtam neki mi történt. Teljesen ledöbbent, és úgy döntött befogad, és vigyáz rám. Azt hittem mellette biztonságban lehetek, és végre szeretetben.