Egyedül |BEFEJEZETT|

8. - egy rémálom vagy emlék?

Csak meredten, nehezen lélegezve bámultam a fehér falakat ezután az álom után. Emlékszem az arcukra, ez egész biztosan anyám és apám volt, ráadásul a szeretett szobám is ugyanolyan volt, mint a valóságban. Kevés dologra emlékszem kicsi gyerekkoromból, de a házunkra, és szüleimre teljes mértékben. De erről nem tudtam eldönteni, hogy egy véletlen egybeeséssel készült álom volt, vagy elfeledett emlékem kicsi darabkája, mely felszínre került. Mindenesetre frusztráltan ültem az ágyon, és gondolkoztam ezen. 

A mellettem lévő órára pillantva konstantáltam, hogy nem aludtam többet fél óránál, ezért még mindig fiatal volt az idő. Lassan kimásztam az ágyból, ügyelve, hogy ne mozogjak túl sokat, és kibotorkáltam a szobából. Eunwoo szobája majdnem a nappalira nyílik, így pár lépés után meg is láttam az említettett a kanapén ülve, ölében a laptopjával.

-Uh, fontos üzletemberek vagyunk? -huzogattam szemöldököm, és lassan leültem mellé. 

-Azok hát. -mosolygott rám vissza, majd lecsukta a laptopot. -Ennyi volt a nagy alvás? -állt fel, elindulva a konyhába.

-Felébresztett egy rémálom...vagy egy emlék. -mondtam a levegőbe, de hallottam mögülem, hogy megállt lépteivel.

-Mit álmodtál? -kérdezte, majd visszajött elém, de nem ült le.

-Anyámat verte az apám. -mondtam felnézve rá. -És..nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak az agyam játszik velem. De ez sok mindent megmagyarázna... -horgasztottam le a fejem, és az ujjaimmal kezdtem játszani. 

-Mint például? -guggolt le elém Eunwoo, és állam alá fogott, hogy a szemébe nézzek.

-Hogy miért hagyott ott anyám a vidámparkban, amikor kicsi voltam. Talán nem akarta, hogy nekem is bajom essen apám miatt. -ezekre a gondolatokra, egy kósza könnycsepp szökött ki szemem sarkából.

-Hogy mit csinált az anyád? -kérdezett vissza Eunwoo hatalmas szemekkel.

-Nem meséltem volna? 

-Nem...azt mondtad nem akarsz róla beszélni, de sosem gondoltam volna, hogy ez történt. Csak úgy otthagyott, egyedül? -hitetlenkedve nézett rám, hatalmas szemekkel, én pedig aprót sóhajtottam.

-A születésnapomon. A szüleim elvittek vidámparkba, és amikor félreálltunk egy körhinta mögé, anya megszólalt, hogy számoljak tízig, és mikor kinyitom a szemem, az ajándékom a kezében lesz. De mikor felnyitottam a szemeimet, nem hogy az ajándék nem volt ott, de a szüleim is eltűntek. És soha többé nem láttam őket. -sütöttem le a szememet, mire Eunwoo felhorkantott.

-Amit állítottál, az hülyeség! Ha anyád szeretett volna, az apádat hagyta volna el, nem téged! -mondta, hangjában pedig egy kis düh volt.

-Lehet...

-Biztos! Ezek után azt hiszem eleget hallottam, egy szülő nem viselkedhet így, ezzel anyád sem védett meg apádtól! Pusztán szabadulni akartak tőled. Te pedig ennél sokkal, de sokkal jobb bánásmódot érdemelsz, hidd el. -lágyultak el arcizmai, én pedig elmosolyodtam.

-Köszönöm.. Te egy nagyon rendes ember vagy. -szipogtam, mire letörölte a könnycseppeket az arcomról.

-Mosolyogj, az sokkal jobban áll. -nézett a szemembe, kezei közt fogva arcomat.

Egyikünk se szólt semmit, csak néztünk egymás szemébe, szótlanul. Eunwoo lassan közeledett arcomhoz, én pedig fel se fogtam mit akar, csak néztem, ahogy szája egyre közelebb kerül enyémhez. Nem is gondolkodtam, hanem ösztönösen hunytam le pilláim, de mielőtt még bármi történhetett volna, megszólalt a telefon, mi pedig úgy rebbentünk szét, mint a galambok. 

Mindketten zavartan néztünk a másikra, majd Eunwoo egy kis habozás után felállt, és kiment a konyhába telefonálni. Én csak néztem magam elé, és éreztem, ahogy lángol az arcom. Az előbb...hagytam volna, hogy megcsókoljon? Nem igazán értem magam. Más esetben már a hosszas bámulás is feszültté tett volna.

Pár perc telefonálás után Eunwoo visszajött, kezében ismét egy pohár vízzel. 

-Ki volt az? -vettem el tőle, és beleittam a vízbe.

-A munkahelyről hívtak, holnap be kell mennem, ne haragudj. -ült le mellém a kanapéra.

-Miért haragudnék? A munka az munka. -tettem le az immáron üres poharat a kanapé előtti dohányzóasztalra.

-Főzök neked levest holnapra, hogy legyen mit enned. -indult vissza a konyhába Eunwoo, kezében a pohárral, de utánaszóltam.

-Eunwoo.. -fordultam hátra, amennyire csak tudtam, mire kíváncsian nézett vissza.

-Hm?

Meg akartam tőle kérdezni, hogy tényleg meg akart csókolni, vagy csak félre értettem? De nem igazán jött ki ez a kérdés a számon, ezért csak benyögtem valamit.

-Köszönöm. Izé, a levest. -húztam apró mosolyra ajkaim, mire ő is mosolyogva bólintott, majd végleg kiment a konyhába.

Sóhajtva fordultam vissza, és dőltem neki a kanapé támlájának. Az előbbi jelenet köztem és Eunwoo között, valamint az álmom cikázott a fejemben. 

Vajon miért gondolta úgy az agyam, hogy megoszt velem egy elfeledett emléket?

Sziasztok csibéim!🐥❤

Hogy telt a karácsonyotok?😍 Nekem jó volt, kaptam egy ázsiai, pontosabban japán étkészletet (ami csak egy fekete porcelán vagy nemtudom milyen tálból áll, és piros pálcikákból) imádom, mehet a gyűjteményembe😂😍

Azt hiszem most van karácsony másnapja(?) szóval hoztam nektek egy ajándék részt. (Amúgy ígyis úgyis lett volna😂)

Ígértem nektek 24.-ére egy ajándékot, de sajnos nem jött össze, mianhae:(

De azért remélem tetszett ez a rész, ha igen hagyjatok nyomokat🌟💬

Legyen csodás napotok/estétek drágáim! Puszi: Niki~