Egyedül |BEFEJEZETT|

6. - szilveszteri éjszaka

Percekig csendben vártam, hogy vajon mégis mit művel kint Eunwoo, a gondolataim után csak egyre rosszabbakat tudtam elképzelni, de végül csak egy teával tért vissza, amit átnyújtott nekem. Gyanakodva néztem rá, de elvettem, és bele akartam volna inni, de megállt a szám a pohár pereme előtt. Gyanakvó tekintettel néztem, ahogy leül, majd mikor helyet foglalt, halál komolyan megkérdeztem tőle:

-Mit tettél bele?

-Hogy érted? -nézett rám. -Cukrot, citromot. Vagy nem így szereted? 

-Akkor máshogy kérdezem. Mivel akarsz megmérgezni? -húztam össze szemeimet, mire elnevette magát.

-Mi van, allergiás vagy a gyümölcsteára? -vigyorgott, de nekem nem volt ennyire jó kedvem. Már nem igazán tudtam, mit gondolhatnék róla.

-Nem... -dünnyögtem, és minden mindegy alapon beleittam. Igazából jól esett most a meleg tea, és finom is volt. Már csak reménykedni kell, hogy nincs benne méreg, nehogy úgy végezzem, mint a képen a fiú.

Eunwoo csak bámulta a tévét, én pedig a teámat kortyolgatva őt. Férfi szemmel is tökéletes arcvonásai vannak, gyengéd arcélei, kedves tekintete, kimért beszéde...Udvarias, és segítőkész. Senki nem nézné ki belőle, hogy megölt valakit, még én sem. De amikor szóba hoztam, teljesen megváltozott a tekintete, szóval ki tudja. Az is lehet, hogy skizofrén, és egy éjszaka az egyik énje majd szépen lemészárol engem.

-Eunwoo... -szóltam halkan, mire rám nézett. -Miért nem beszélsz arról a fiúról, akivel a szilvesztert töltötted?

Tekintete azonnal frusztrált lett, majd pár másodperc hallgatás után felállt, és kiviharzott abba a szobába, ahol találtam a képet. Amikor visszajött, pontosan azt a képet tartotta a kezében. Tekintete könnyes lett.

-Tudsz erről a képről? -kérdezte kezében tartva a bizonyos fotót, és könnyei folyni kezdtek. -TUDSZ ERRŐL A KÉPRŐL?! -kérdezte újra, és ordítása ellenére a könnyei tovább folytak, egyre több lett belőlük, és szinte halottam koppanásukat a földön.

Döbbent tekintettel néztem Eunwoo-ra, és a képre, majd lesütve szemem aprót bólintottam. 

-Ő itt...Ő akivel a szilvesztert töltöttem. Ő a barátom volt. És megölték. -a szavakat nehezen tudta kimondani, én pedig nehezen tudtam felfogni...szóval akkor nem ő...? -Meghalt, érted? Vége, kész, nincs többé. -törölte le könnyeit arcáról. -Nem akarom, hogy felhozd többé, érted? -tekintete kétségbeesett volt, nekem pedig elszorult a szívem. 

Annyi kérdésem lett volna. Ki ölte meg? Miért ölték meg? Hány éves volt?
De nem lehetett, mert nem akartam több sebet feltépni Eunwoo szívében.

Szótlanul néztünk egymás szemébe percekig, majd mikor lenyugodott sírása után, mély levegőt vett, és mintha hallotta volna néma kérdéseimet, elkezdett beszélni.

-A neve Seong Jun-Seo volt...Ő az...mit titkolózzak? Ha már elkezdtem, elmondom. Az élettársam volt, igen, egy férfi volt az élettársam. -nézett mélyen szemembe, én pedig másokkal ellentétben nem éreztem undort, ahogy ezt kimondta, mert én úgy voltam vele, hogy a szerelem az szerelem, nem számít benne a nem. -És...minden jó volt, a szilveszterünk csodás volt, éjfélkor kimentünk az utcára végignézni a gyönyörű tűzijátékot. Miután vége lett, lassan hazafele kezdtünk sétálni, de még beszélgettünk, kézen fogva sétálgattunk. Elhaladtunk egy csapat fiú mellett, akik meglátták, hogy fogjuk egymás kezét, és az egyik srác utánunk dobott egy petárdát, azt kiáltva, hogy "mocskos buzik". -láttam, ahogy emlékeire újabb és újabb cseppek menekülnek pillái fogságából. -A petárda ahogy felrobbant, eltalálta Jun-Seo hasfalát, aki erre összeesett az úton, és borzasztóan elkezdett vérezni. Azt sem tudtam, mit tehetnék, csak sírtam ahogy láttam ott a vérző testét. -hangja a mondat végén elcsuklott. -Pulóveremet a hasa köré szorítottam, neki pedig egyre kevesebb élet volt a szemében. Azonnal hívtam a mentőket, akik gyorsan kint voltak, de mikor kiértek már alig lélegzett a szerelmem. -letörölte könnyeit, majd egy sóhajtás után folytatta. -Azonnal elszállították a kórházba, és rohantak vele a műtőbe. Nem sokat volt bent, talán 5 vagy 10 percet, de az volt életem leghosszabb várakozása. Mikor kijött az orvos, az arcát nézve már nem sejtettem semmi jót. Közölte, hogy nem tudták megmenteni a barátomat, a belső szervei, a gyomra, a belei is károsodtak, és rengeteg vért vesztett, amit pótolni sem lehetett volna. Ahogy ott ezt kimondta, zokogni kezdtem, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az a homofób idióta megölte az egyetlen embert, akiért bármit megtettem volna. Bár engem találtak volna el... -lesütötte tekintetét, hogy ne lássam, hogy sír, de így is láttam, és tudtam.