Egyedül |BEFEJEZETT|

12. - a múlt titkai

-A testvérem? -néztem hatalmas szemekkel anyára. 

-Igen. Miután otthagytunk téged a vidámparkban, rá egy hétre megint terhes lettem. Apád el akarta vetetni, de én ki akartam hordani. Őt meg akartam védeni, hogy ne az történjen vele, mint veled. Kilenc hónap múlva mikor egészségesen megszültem a gyereket, a kórházból hazatérve apád egy konyhakéssel állított be a gyerek szobájába. Természetesen foggal körömmel tiltakoztam az ellen, hogy hozzá érjen akár a kisujjával is a csecsemőhöz, de azt mondta, hogyha nem őt, akkor engem öl meg. Azt mondta, hogy csak azt mondtam, hadd hordhassam ki a gyereket, és nem azt, hogy hadd tartsam meg. Kiforgatta a szavaimat, és ezzel együtt az életemet is. A szemem láttára szúrta le a második gyermekemet, én pedig összerogyva zokogtam. De nem hagyott így sokáig, felkapott a földről, és elkezdett pofozni, hogy a baba után végre csönd van, nehogy rákezdjek én is. Azt hiszem ezután az eset után jöttem rá arra, hogy semmi keresnivalóm amellett az ember mellett. Éjjel megszöktem, bejelentettem a rendőrségen a gyilkosságot, és vártam, hogy a többi intéződjön a hatóságok által. Azóta is börtönben van, nekem pedig azóta van nyugodt életem. És el sem tudod hinni mennyire örülök, hogy te életben vagy. -az utolsó mondata után kitört belőle a zokogás, és a kanapén közelebb csúszva szorosan magához ölelt.

Lassan visszaöleltem őt a hallottak feldolgozása után, bár szívesen a fejéhez vágtam volna, hogy a második gyereke halála kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy az az elmebeteg nem hozzá való? 

Elborzadtam a gondolatra, hogy egy ártatlan csecsemőt, a testvéremet, aki most boldog kisgyerek lehetne, egy késsel szúrta agyon az apámnak nevezett mocsok. 

-Anya. -szóltam halkan, miután kellőképp megnyugodott. -Miért nem védted meg a testvéremet? -kérdeztem tőle könnyes szemekkel.

-Én...gyáva voltam. Tudom, egy utolsó gyáva féreg voltam, amiért a saját életemet mentettem az övé helyett. De ha engem megölt volna, nem hiszem, hogy a gyermekemet életben hagyta volna. -szipogott, majd letörölte a könnycseppeket az arcáról. -Már akkor meg kellett volna szabadulnom tőle, amikor verni kezdett, de ahhoz is gyáva voltam. Lelki terrorban tartott, én pedig képtelen voltam lépni. -idézte fel a fájdalmas emlékeket, nekem pedig a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett.

Eleinte azt hittem anyám is ugyanolyan hibás ebben, mint apám, de minél többet hallottam, annál tisztábbá vált, hogy az egyetlen oka az életünk tönkremételének, az az apám volt.

Eunwoo-ra pillantottam, akinek szemei csillogtak, de az arca kifejezéstelen volt. Nem tudom mit gondolhat a családomról ezek után.

-Moon Bin. -szólalt meg gondolataim tárgya, majd felállt a fotelból, és csuklón ragadva felállított a kanapéról. -Ideje mennünk. Köszönjük a fogadást. -nézett anyámra, majd elkezdett kifele húzni.

-Várjatok! -pattant fel anya a kanapéról. -Bin, csak úgy elmész? Évek után hirtelen felbukkansz, meghallgatod a fájó múltat, és újra eltűnsz? -kérdezte remegő hanggal.

Eunwoo megszorította a csuklómat, és mikor ránéztem, szigorú tekintettel intett az ajtó felé fejével.

-Anya én-

-Indulunk! -rántotta meg a kezem Eunwoo, amibe még a medencém is belefájdult, majd rohamléptekkel hagytuk el a házat. 

-Kérlek hívj fel majd! -hallottam anyám kiabálását az ajtóból, de Eunwoo már az autóba ültetett be. Nem tudom miért lett ilyen erőszakos.

-Eunwoo! -néztem rá szúros szemekkel miután beült ő is az autóba. -Mi bajod van?

-Eleget hallottam, egy idióta vagyok, hogy ide hoztalak. -indította el az autót, majd gázt adva gyorsan elhagytuk az utcát.