Résnyire tudtam csak kinyitni a szememet, de a sok fénytől ami beszűrődött rajta, azonnal visszacsuktam. Fertőtlenítő szag volt, és egy kissé kényelmetlen ágyban feküdtem. Már a szagokról azonnal tudtam, hogy egy kórházban vagyok.
-Felébredt? -hallottam ahogy nyílt az ajtó, és belépve ezt egy mély hang kérdezte. Valószínüleg az orvos volt.
-Nem tudom, szerintem még nem. -válaszolta egy másik férfi, lehet, hogy valami asszisztens.
-Fent vagyok. -szólaltam fel rekedtes hangon, és próbáltam kinyitni a szemeimet, de az erős fény még mindig zavarta. -Ha lehetne, a lámpákat...
-Oh, persze. -vágta rá a mély hangú, és lekapcsolta a lámpákat. -Így jobb? -kérdezte, én pedig végre megláttam ki tartozik a hanghoz. Valóban egy orvos volt, de a másik férfi egyáltalán nem. Fekete haja volt, és szelíd tekintete. Mosolyogva nézett rám, nekem pedig nagyon ismerősnek tűnt az arc.
-Az úr mellettem elütötte magát, emlékszik rá? -kérdezte az orvos az ágyam végében állva.
-Oh, szóval ő volt.. -emeltem tekintetem az említettre, aki azonnal lesütötte tekintetét, és mélyen meghajolt bocsánatát kifejezve.
-Kérem fogadja el őszínte elnézésemet, figyelmetlen voltam, történhetett volna nagyobb baj is...de fizetem az orvosi számláit, és ha szeretné még az ebédjét is. -mondta kedvesen, én pedig elmosolyodtam. Hiába ütött el, kedves ember, mások ott hagytak volna az úttest közepén.
-A medence csontja három helyen repedt, de szerencsére nem tört. Belső szervek nem sérültek, és pusztán a sokk hatásától ájult el, szóval agyi károsodás sem történt. Az úr szakszerűen hívta a mentőket, mi pedig azonnal ott voltunk a helyszínen. -mondta az orvos, én pedig biccentettem. -Már ma haza tudjuk Önt engedni, egy hétre tud bérelni tolókocsit amivel nyugodtan közlekedhet. -mondta, majd a papírjait kezdte lapozgatni, és elővett egy tollat. -Akkor az adatait szeretném kérni. Egy teljes nevet legyen szíves.
-Moon Bin.
-Születési idő?
-1998. január 26.
-Rendben, és egy lakcímet.. -ettől a kérdéstől féltem a legjobban, és ajakbeharapva válaszoltam a lehető leghalkabban.
-Igazából..nincs lakhelyem. -szinte suttogva mondtam, de a mellettem lévő férfi aki elütött meghallhatta, mert hatalmas szemekkel nézett rám.
-Tessék? -kérdezte az orvos, és a tekintetéből láttam, hogy nem meghökkent, hanem szimplán csak tényleg nem hallotta.
-Azt mondtam.. -emeltem a tekintetem rá, de a fekete hajú félbeszakított.
-Bbungeo-pang út 32. -vágta rá, én pedig kérdő tekintettel ránéztem, de ilyen "kussolj" fejjel nézett rám, szóval inkább nem mondtam a dokinak, hogy nem itt lakom.
-Rendben, akkor ennyi lenne. Hamarosan visszajövök pár nővérrel és tolókocsival, és hívunk egy hozzátartozót aki haza viszi Önt. -mondta kedvesen, de én megint inkább beleszóltam.
-Inkább ne.. -kezdtem volna, de félúton abbahagytam a mondatom.
-Miért? -kérdezte az orvos, mire a fekete hajú férfi ismét megmentett.
-Majd én hazaviszem, az úton is szeretnék tőle bocsánatot kérni. -mosolygott kedvesen az orvosra, és talán az ártatlan arca miatt, de rábólintott.
Miután kiment az orvos, és ketten maradtunk, kérdőn fordultam az elütőm felé.
-Miért mondta el a saját lakcímét? -kérdeztem tőle, mire leült az ágyam melletti székre.
-Először is Cha Eunwoo vagyok, örvendek. -nyújtotta kezét, én pedig megráztam. -Másodszor pedig én is kérdezhetném, hogy neked miért nincsenek se hozzátartozóid, se házad?
Kérdésére ezernyi emlék villant fel agyamban, éreztem dühöt, fájdalmat, szomorúságot, és abban a tíz másodpercben minden eszembe jutott, ami átéltem. Szóra akartam nyitni számat, de csak tátogtam, és hang nem jött ki, ellenben a szememből kiszöktek könnyeim.
-Rosszat mondtam? -tette kezét vállamra, és aggódva nézett rám. -Sajnálom, nem akartalak megbántani.. -sütötte le szemeit, én pedig letöröltem könnyeim, és mosolyra húztam ajkaim.
-Nem, csak..nem igazán tudok erről beszélni, sajnálom. -mondtam halkan. -Köszönöm, hogy behozott a kórházba, hálás vagyok. -mosolyogtam rá.
-Tegezz nyugodtan, nem sokkal vagyok idősebb nálad. És ugye nem akarod azt mondani, hogy hagyjalak itt egyedül? Hisz nincs hová menned. -szemei tele voltak őszínte aggódással, én pedig meghatódtam, hogy úgy aggódik értem, mintha valami családtagom lenne. Pedig nem is ismer.
-Eddig is meg voltam egyedül, ezután is megleszek. -mosolyogtam rá bíztatóan, de ő csak megrázta a fejét.
-Azt már nem! Én ütöttelek el, és miattam repedt meg a medencéd, pihenned kell, de nem az utcán! -hangja erélyes volt, de közel sem erőszakos. -Szépen hazajössz velem, és legalább addig nálam fogsz lakni, amíg helyre nem jössz. Pont. Nincs vita. -kötötte ki, én pedig elnevettem magam.
-Úgy beszél..vagyis úgy beszélsz, mintha az apám lennél. -nevettem halkan, ő pedig elmosolyodott.
-Tudom, hogy nem ismersz, de nagyon bánt, hogy kárt okoztam benned. És az még jobban, hogy nincs hová menned. Kérlek bízz bennem, és gyere velem haza. -szólt kedvesen, én pedig nem tudtam mit gondoljak. Olyan abszurdnak tűnt, hogy vannak még ilyen kedves emberek.
-Jó..jólvan..köszönöm. -sütöttem le szemeimet félénken, mire ő megborzolta a hajam, majd felállva távozott a szobából.
Felsóhajtva néztem a hófehér falakra. Lehet félnem kéne, de nem teszem. Megbízok egy olyan emberben, akit még sosem láttam azelőtt.
Sziasztok csibéim!🐥❤
Aki rossz, és a suliban telefonozik, annak itt egy kis olvasnivaló az unalmas órákra😂😂
Nem is nagyon fűznék hozzá megjegyzéseket, remélem tetszett nektek a 2. rész, ha igen, hagyjatok nyomokat🌟💬
Legyen csodás napotok/estétek drágáim! Puszi: Niki~
ESTÁS LEYENDO
Egyedül |BEFEJEZETT|
Fanfic**ASTRO FANFICTION** --Binwoo-- Moonbin kiskora óta az utcákat járja, barátainál, vagy olcsó motelokban éjszakázik. A szüleit nem ismeri, de nem is akarja tudni kik azok, akik tönkretették életét. Moonbin a táncnak él, és egy jóbarátjával Rockyval...
