Kívánlak...

5. FEJEZET

-Tudom, de most hozzám megyünk.-Feleli egy mosoly kíséretében az útról le sem véve a szemét. Minek akar ez a házához vinni?

Érezni. Ha erre gondolsz mi jut előszőr eszedbe? Esetleg egy ember aki iránt érzel valamit, vagy inkább a fájdalom? Hiszen az is egy érzés, akkor is érzel. Érzed a fájdalmat. Én mit érzek? Még sosem gondoltam bele ebbe. Van-e valakit szeretnem, és ha igen ki az? Mert sajnos én nem tudom erre a választ, persze anyám ott van. De nem tudom, hogy pontosan honnan is tudom azt ha szeretek valakit. Mit kell érezni akkor? 

-Itt vagyunk.-Szakított ki a gondolatimból Roman. Vajon ő érez valamit? Csak mert a szeméből egy csipetnyi érzelmet sem lehet kivenni. Már csak az a kérdés, hogy az én szememből ki lehet venni? 

-Szép ház.-Mondom mikor a házra nézek. Olyan mint egy kastély, csak kicsit kisebb. Gyönyörű, belesem merek gondolni, hogy mennyibe kerül egy ilyen ház. Egészen kijöttünk a város széléhez. Nincsenek a közelben szomszédok mert konkrétan az erdőben található a ház. 

-Igen, igazán szép, szeretem is. Csendes.-Mélyen a szemembe néz. A pupillái ki vannak tágulva. Sóhajtok egyet.-Gyere, menjünk be.-Elfordul és kinyitja az ajtót majd kiszáll. Én is kiszállok és mellé lépek még bezárja az autót. 

-Van valami különösebb oka, hogy ide hoztál?-Kérdezem mert zavar a csönd illetve tényleg kíváncsi vagyok. 

-Gyere velem.-Mondja kérdésemet figyelmen kívül hagyva.  Értetlenül nézek rá, de csak elindul a ház felé.  Utána megyek. 

A ház belülről is ugyanolyan csodálatos mint kívülről, mindenhol a legdrágább bútorok meg úgy alapjáraton minden drága ebben a házban. Roman leveszi a kabátját majd felém fordul. 

-Te is vedd le nyugodtan, itt meleg van.-Elmosolyodik. Leveszem a kabátomat és felakasztom a fogasra. Egy hatalmas előszobában vagyunk ahonnan jobb oldalról vezet fel egy lépcső. 

-Az előbb nem válaszoltál a kérdésemre.-Jelentem ki, még mindig mosolyog. Mi a faszon mosolyog mindig?! 

-Miért vagy ennyire kíváncsi Peter?-Kérdezi felvont szemöldökkel. Még van pofája ezt megkérdezni! 

-Csak tudni szeretném, hogy minek hoztál el a házadhoz.-Felelem határozottan. 

-Mindennek eljön az ideje. Most gyere velem a konyhába, igyunk egy kis teát.-Mindjárt elröhögöm magamat.  

-Te komolyan teázgatni akarsz? Mit szívtál te?-Kérdezem visszatartva a röhögést. De most komolyan, elhoz a házához, hogy teázzunk egyet! Nem normális. 

-Peter, ha el akarsz menni mehetsz nyugodtan. Ha nem akkor most fogod magadat és velem jössz abba a baszott konyhába!-Felemelte a hangját. Kicsit még össze is rezzentem tőle. Nem félek tőle, hosszasan a szemébe nézek. Kezd megnyugodni.

-Oké, megyek veled.-Mind a ketten elmosolyodunk, majd int hogy menjek utána. 

Mikor beérünk a konyhába (ahol ugyanolyan luxus uralkodik mint a ház többi pontjában) leültet az asztalhoz. Leül mellém.

-Akkor nem is teázunk?-Eljátszom mintha szomorú lennék mire felnevet. 

-A tea szar. Na, de akartam kérdezni valamit.-Arca újra komoly lesz miközben tartja a szemkontaktust. 

-És mi az?-Kérdezem vissza.

-Amikor megtaláltad a hullát mit éreztél?-Meglepődőm a kérdésén. Nem akarom senkinek sem elmondani, hogy meg akartam érinteni. Mert tudom, hogy rossz dolog, nem szabad ilyenekre gondolnom sem.