Kívánlak...

13. FEJEZET

Szóval megtörténik. Én még sem félek, mert valahogy érzem, hogy Roman kezeiben biztonságban vagyok. 

Említettem már, hogy Roman teste elképesztő? Mert ha nem akkor itt az idő elmondanom, hogy öröm rá nézni erre az emberre. 

Azt pedig már remélem mondanom sem kell, hogy eszméletlen örömöket tud okozni az ágyban. Ha tudtam volna, hogy ilyen az ágyban már az első napon mikor megláttam letepertem volna! 

-Annyira sajnálom.-Mondja Roman miközben a mellkasomra hajtja a fejét. Még mindig az ágyban fekszünk betakarózva. 

-Mit sajnálsz?-Kérdezem rá sandítva, tekintetében szomorúságot látok. 

-Azt, hogy csak kihasznállak.-Feleli majd felül az ágyon és visszaveszi a pólóját. Na most olyan csalódott arcot vághatok mint még soha. Kihasznál. Hát persze. 

Gyorsan felveszi nadrágját is majd az ajtóhoz sétál. 

-Már hat óra van, most már biztosan kint mászkál a farkas. Kint megvárlak és indulunk.-Jelenti ki hátra se fordulva. Követünk el hibákat, de nem gondoltam volna, hogy ami köztünk történt, Roman azt is hibaként fogja felfogni. 

Kimegy a szobából én pedig lassan felkelek az ágyból. Felöltözöm a lehető leglassabban, hogy minél később keljen megint Roman szemébe néznem ezután. Mit is vártam? Azt, hogy majd ezután itt marad velem örökre? Ugyan már, ne legyünk nevetségesek mert az élet mindig nyakon basz! 

-Akkor mehetünk.-Mondom mikor kilépek a szobából. Ő a bejárati ajtó előtt áll karba tett kezekkel. Nem néz rám. 

Odalépkedek az ajtóhoz és a mellette lévő fogasról leveszem a pulcsimat, gyorsan magamara kapom. 

Roman egy szó nélkül kinyitja az ajtót és kimegy rajta előttem. Én sem mondok semmit sem, most egyébként is fontosabb dologgal kell törődnünk. Előveszem a telefonomat és dobok anyának egy üzenetet, hogy elmentem itthonról majd Roman után indulok aki már a kocsijánál van. 

Mikor odaérek beszállunk mind a ketten a kocsiba. 

-Most elmegyünk az erdő bejáratához és onnantól a lábunkon megyünk tovább. Szeretném ha tudnád, hogy neked most élesebbek lesznek az ösztöneid, szóval próbálj meg uralkodi rajtuk.-Tényleg úgy csinál mintha semmi nem történt volna. Csak egyszerűen magyaráz és magyaráz érzelemmentes arccal, én pedig a telihold miatt kezdem elveszteni a fejemet. 

Áldom az eget, hogy Roman vámpír és így nem tudnám megölni ha estleg az ösztöneim győznek felettem. 

-Az normális ha nagyon ver a szívem és homályos a látásom?-Kérdezem miközben kapkodva veszem a levegőt. Azóta érzem magamat egyre rosszabbul mióta Roman otthagyott engem a szobában egyedül. Aggódó tekintettel rám néz. 

-A telihold miatt úgymond a farkas éned akar uralkodni teljesen feletted. Azok a vérfarkasok akik nem tudnak ezeken uralkodni örökre elveszthetik az igazi énjüket és soha többet nem tudnak visszaváltozni emberré.-Na ez aztán megnyugtató válasz! Bár már kezdem azt gondolni, hogy a farkas élet ezerszer könnyebb lenne nekem. Ugyanis ez emberek és az érzelmeik mindig csak bajt okoznak.

Nem válaszolok semmit sem, igazából már abban sem vagyok biztos, hogy tudnék beszélni. Roman beletapos a gázba és miközben az utat figyeli rám-rám sandít néha. 

-Minden rendben lesz Peter.-Mondja beletúrva a hajába. 

-Ezt már mondtad.-Felelem kibámulva az ablakon mély lélegzeteket véve. 

Amilyen gyorsan hajtott meg se, lepődőm, hogy kevesebb mint tíz perc alatt az erdő bejáratához értünk. Roman leállítja  a motort én pedig abban a pillanatban ki is ugrok a kocsiból. Csak az jár a fejemben, hogy végre átváltozzak, még sosem éreztem ilyen erős késztetést semmire sem.