Kívánlak...

19. FEJEZET

Túléled Roman. Túléled. 

Egy kisebb korházi szobában ébredek fel. Amint kinyitom a szemeimet, meglátok egy harmincas éveiben járó, kissé teltebb ápolónőt aki az ágyam mellett áll és ír valamit egy papírra. 

-Hol...-Próbálok megszólalni, de rögtön hányingerem lesz. A nő felém kapja a fejét ijedten.-hol van Roman?-Kérdezem tőle. Valószínűleg fogalma sincs, hogy kiről beszélek, mert felvont szemöldökkel néz rám. 

-Kérem nyugodjon meg Mr. Rumancek, ha minden igaz a kollégám már felhívta az édesanyját!-Na anyámat aztán hívhatják, nem hinném, hogy felveszi a telefonját! Gyorsan ledobom magamról a takarót és felállok az ágyról. Az ápoló hitetlenkedve mered rám.-Azonnal feküdjön vissza! Még nincsen abban az állapotban, hogy felkeljen!-Kiáltja, de én mit sem törődve vele, arrébb lököm és kirohanok a helységből. 

Most azonnal meg kell találnom Romant! 

Ahogy kilépek a szobából megpillantom a recepciós pultot tőlem rögtön jobbra. Odamegyek, és próbálok nyugodt maradni. Nyilván átnézték Roman iratait, szóval tudni fogja a recepciós, hogy kiről beszélek. 

És mi van ha azt mondja, hogy elhunyt?! Nem, nem és nem! Roman túlélte, mint ahogy már oly sok mindent!

-Jó napot!-Köszönök a nőnek aki a pult mögött van. Fel néz rám életunt fejjel.-Érdeklődni szeretnék egy itt tartózkodó betegről...-Mondom neki. 

-És, hogy hívják?-Kérdezi flegmán miközben ásít egyet. 

-Roman Godfrey.-Felelem idegesen dobolva a pulton. Egyáltalán én mióta ájultam el? Át nézek a csaj válla felett ahol egy óra helyezkedik el. Több mint két órát voltam eszméletlen. A picsába!

Elkezd pötyögni valamit a számítógépbe-jelzem lassított felvételbe-majd még egy ásítás után újra megszólal:

-Családtagok?-Kérdezi le sem véve a monitorról a szemét. Mi van ha azért kérdezi mert Roman halott?-Csak mert csak családtagok látogathatják meg.-Teszi még hozzá miután nem felelek. Hatalmas kő esik le a szívemről. Szóval ez azt jelenti, hogy Roman él? Bár nem hinném, hogy a hulláját kell látogatni... 

-Igen, én a testvére vagyok. A nevem Peter Godfrey.-Felelem most már izgatottabban. Legszívesebben leverném ezt a csajt amiért ilyen lassú! 

-Akkor egy személyit kérek.-Jelenti ki, bennem pedig megfagy a vér. Na bazdmeg így, hogy a picsába jutok be?

Közben odajön hozzánk egy pufók faszi. 

-Eljössz Amanda velünk enni?-Kérdezi a csajtól, mire annak felcsillan a szeme.

-Akkor hol találom Romant?-Kérdezem kihasználva a helyzetet. 

-Persze, hogy megyek, pillanat!-Mondja a férfinak majd rám emeli unottan a tekintetét.-2.-emelet, hármas szoba.-Feleli majd fel ugrik és gyorsan el is megy. 

A lifthez rohanok és ebben a pillanatban kilép a szobából ahol voltan az ápolónő. Őrülten elkezdem nyomogatni a lift gombját, mert elkezd felém rohanni. 

-Ne menjen sehova, itt kell maradnia még az anyját nem érjük el!-Kiáltja nekem, de én beszállok a liftbe és felfelé indulok. 

A szívem hevesen dobok ahogy arra gondolok, hogy nemsokára láthatom Romant. Szeretném végre látni, hogy él! 

Kiszállok a második emeleten és elindulok a hosszú folyosón. Hamar odaérek a hármas szoba elé. A szívem a torkomban dobog, csak adja az isten, hogy Roman ott legyen bent! 

Benyitok, és miután bementem pár másodpercig nem nézek fel, mert egyszerűen nem merek. Nem lennék képes egy üres ágyat látni. 

-Te meg mi a halálért állsz ott lehajtott fejjel?-Hallom meg a hangot amit ezer közül is felismernék. Roman hangja. 

Felkapom a fejemet és rögtön megpillantom Romant amint bekötözött csuklókkal ül az ágyon. Elmosolyodik ahogy egymás szemébe nézünk. 

-Úristen, te élsz!-Kiáltom majd odarohanok hozzá és habozás nélkül megcsókolom. Az arcomon végigfolynak a könnyeim. Nem hiszem el, hogy a kezeimbe foghatom az arcát! 

-Miért sírsz?-Kérdezi felnevetve. Végigpuszilom az egész arcát és csak aztán válaszolok. 

-Azért mert boldog vagyok! El sem tudod képzelni, hogy mit éreztem mindeddig! Nem tudtam, hogy élsz-e vagy halsz!-Teljesen magamon kívül vagyok jelenleg. Már soha többet nem akarom azt érezni amit éreztem. 

Szorosa átölelem. Úgy érzem, hogy már nem is akarom többé elengedni. 

-Szeretlek...-Suttogom a fülébe. Érzem ahogy elmosolyodik. 

-Én is szeretlek.-Feleli miközben kicsit eltol, hogy összeérinthesse ajkainkat. Sosem fogom már elfelejteni, hogy mit tett vele apám, és azt sem, hogy amit történt az tulajdonképpen az én hibám volt. 

-Egyébként, hogy érzed magad?-Kérdezem mikor elengedjük egymást. Leülök mellé az ágyra szembe fordulva vele. 

-Hát az orvos azt mondta, hogy rohadt sok vért vesztettem, de túlélem.-Feleli Roman. Látszik rajta, hogy még gyenge, muszáj még pihennie. 

-Sajnálom, amiért hagytam azt, hogy apám ezt tegye veled.-Szégyenkezve lehajtom a fejemet. 

-Ne okold magad!-Kiált rám majd végig simít a karomon. 

-Egyébként, hogy rabolt el?-Kérdezem egy kis csend után. Roman elgondolkodik pár másodpercre. Gondolom, hogy ködösek az emlékek. 

-Hát történelem óra után mentem ki szívni egy szál cigit, és....és valaki elkábított hátulról. Vagyis nem valaki hanem az apás, aztán meg már csak arra ébredtem fel, hogy borotvával vágja fel a csukómat.-Olyan kibaszott megdöbbentő és elszomorító hallgatni ezt mint még semmi mást. Bárcsak Roman helyett velem történt volna ez!-Ha egy perccel is később jössz ott vérzek el.-Teszi még hozzá összekulcsolva a kezeinket. 

-Bárcsak nem történt volna veled ez meg.-Mormolom letörölve pár könnycseppet az arcomról. 

-Azért menő volt az, hogy át sem kellett változnod ahhoz, hogy kiengedd a fogaidat!-Kiáltja elmosolyodva, mire nekem is megjelenik egy halvány mosoly a számon. Még most sem tudom, hogy-hogy csináltam. 

-Ja, az durva volt. Nem is tudom, hogy mi történt, csak cselekedtem. 

-Egyébként apád testét, hogy tüntetjük el?

-Hát te sehogy sem! Amúgy meg szerintem felgyújtom a házat.-Felelem egy vállrántás kíséretében.-Aztán meg nem tudom hogyan tovább.-Tényleg nem tudom, hogy azok után mi lesz a következő lépés. Nem csodálkoznék, ha Romannek nem kellenék ezek után...

-Aztán pedig eltűnünk együtt ebből a városból a lehető leggyorsabban, még mielőtt megtalálják az anyád hulláját.-Jelenti ki Roman mire az arcához hajolok és nyomok egy csókot az ajkaira. 

-Te ezek után még szeretnél velem együtt lenni?-El sem merem hinni, hogy Roman szeretne velem bárhova is menni. 

-Istenem Peter, nálad keresve sem találnék jobbat! Te vagy az életemben az egyetlen aki teljesen elfogadott engem! Meg hát a segged sem semmi...-Elnevetem magam az utolsó mondatán mire ő is felnevet.-Még mindig nem érted, hogy szeretlek?

-De, de, kezdem most már kapisgálni...-Felelem belenézve azokba a gyönyörű szemeibe.