Kívánlak...

14. FEJEZET

Csak öld meg Roman. Csak öld végre meg.

Képzeld csak el, hogy hullanak a könnyeid. Annyira hullanak, hogy nem is látsz tőlük. Annyira szomorú vagy, hogy már-már levegőt sem kapsz, csak megfulladsz. Belefulladsz a könnyeidbe. 

Próbálok lélegezni és csak sétálni a kocsi felé úgy téve mintha nem hallanám a sikoltásokat anyám szájából. Letörlöm az arcomról a könnyeimet, borzasztóan fázom és gyengének érzem magamat. Egyedül érzem magamat. 

Csak menj Peter és vissza se nézz! A rossz embereknek meg kell halniuk, a gyilkosoknak halál jár. Persze ennyi erővel mindenkinek halál járna, hiszen mindenki valamilyen szinten gyilkol. Van aki lelki világokat gyilkol, és az nagyobb gyilkosság mintha tényleg megölnél valakit. 

Mi lesz ezután? Mihez kezdek egyedül? 

Roman megmondta, hogy csak kihasznál. Ő el fog menni ezután, és éli az életét. 

Már anyám sincsen, apám meg börtönben van. Az egyetlen szerencsém, hogy 18 éves vagyok és vállalhatok munkát meg stb, valószínűleg az iskolából kilépek, hogy eltudjam tartani magamat. 

24 óra múlva jelentem a rendőrségnek, hogy eltűnt anyám. Aztán meg majd csak lesz valahogy. 

Magam mögött meghallom a  lépteket mire hátra fordulok. Roman véres szájjal gyalogol felém. 

-Jól vagy Peter?-Kérdezi mikor elém ér. Válaszadás helyett csak tovább indulok és csak remélni tudom, hogy nem kezdek el Roman előtt bőgni.  Mégis mit hisz? Netán azt, hogy kurva jól vagyok?! Persze menjünk el bulizni egyet mert tök fel vagyok pörögve meg minden! Ugyan már, nevetséges! 

Miközben megyek fel egy kisebb dombon beleakad a lábam egy kiálló gyökérbe és elesek egyenesen a sárba. És itt már nem tudok mit csinálni csak elkezdenek hullani a könnyeim. Na most úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. 

Roman odarohan hozzám és felhúz. 

-Peter kérlek szedd össze magadat!-Kiáltja nekem én pedig csak lehajtom a fejemet. Szedd össze magadat Peter. Menni fog. 

Felemelem a fejemet és kitépve a kezemet az övéből tovább indulok. Már nincs sok hátra még kiérünk az erdőből. 

-Sajnálom, hogy rád üvöltöttem.-Mondja Roman mikor mellém ér. Nem kéne semmit sem mondania nekem. Azt szeretném ha teljesen hidegen hagyna, hogy mit mondd nekem. De persze ez most teljesen lehetetlennek tűnik. 

Kiérünk az erdőből én pedig rögtön odafutok a kocsihoz. 

-Tettem be plusz ruhát direkt neked, a csomagtartóban van.-Jelenti ki majd beszáll a kocsiba. A csomagtartóhoz megyek és kinyitom azt, kiveszem belőle egy sima fekete pólót egy szintén fekete nadrággal. Leveszem magamról a  pulcsit ami eddig takarta a testemet és felkapom magamra a ruhákat. Miután végeztem lecsukom a csomagtartót majd beülök Roman mellé. 

Amint beszállok azonnal észreveszem a szájában a cigit amit könnyes szemekkel szív. Rám pillant és kivesz a zsebéből egy szálat amit aztán felém nyújt. Elveszem tőle. Még a kezembe nyom egy öngyújtott amivel gyorsan meg is gyújtom majd mohón beleszívok. 

-Mi a fasz történt itt?-Kérdezi halkan a gondolataiba mélyedve. Jó kérdés, fogalmam sincs nekem sem. 

-A rák se tudja!-Felelem mire mind a ketten elnevetjük magunkat. 

-A picsába is, anyád azért nem éppen százas! Nme azt mondom, hogy én nem öltem még embert, de pár hónap leforgása alatt megölni több mint ötven embert azért nem kis dolog!-Roman jól mondja. Anyám egy teljesen őrült nő volt, és megérdemelte a halált bármennyire is fáj nekem. 

-Hát kicsit sem kis dolog.-Felelem miközben beleszívok egyet a cigibe.-Milyen volt megölni?-Kérdezem rá nézve. Szemei (mint mindig) gyönyörűen csillognak. 

-Nem volt olyan jó érzés megölni anyádat mint például Nancyt. Nancyt élveztem megölni.-Szóval tényleg ő ölte meg azt a lányt. 

-Te mekkora egy beteg állat vagy!-Mondom, de azért felnevetek közben. 

-Elmondjam, hogy anyádat miért nem élveztem megölni?-Kidobja a csikket az ablakon majd rám mered. A vékony karját bámulom amit a combján pihentet. Nem is olyan rég még én is ott pihentettem az enyémet. 

-Na miért?-Kérdezek vissza miközben én is kidobom a csikket az ablakon. 

-Azért mert közben csak rád tudtam gondolni. Tudtam, hogy fáj neked a halála, ezért egyszerűen csak túl akartam esni rajta és...-Kicsit elhallgat, mintha elgondolkozna azon, hogy elmondja-e amit akar. Szeretném ha elmondaná. Most csak azt akarom, hogy beszéljen hozzám.-és odamenni hozzád majd megölelni. De te nem voltál rá vevő.-Lehajtja a fejét én pedig kinézek az ablakon. Sosem értem Romant. Egyszer meg akar ölelni máskor meg azt mondja, hogy csak kihasznál. Hát mi az igazság? Vissza nézek rá, és meglátom, hogy a könnyeit törölgeti az arcáról. 

-Te meg miért sírsz?-Kérdezem mire belenéz a szemeimbe. 

-Én nem akarlak elveszteni téged Peter. Olyan nagyon tiltakoztam az érzéseim ellen, de egyszerűen már belefáradtam. Végre szeretném azt érezni, hogy valaki nem undorodik attól aki vagyok! És te...te sosem undorodtál tőlem, én mégis ellöktelek. De bármennyiszer ellöktelek te újra és újra visszajöttél!-Még sosem volt velem Roman ennyire őszinte. Olyan mintha most kihúzná a szívemből a beledöfött kést, hogy végre szabad lehessek. Hogy is undorodnék Romantől?! Igazából rajta kívül már senkim sincsen.-Azt hiszem, hogy ami most történt felnyitotta a szememet. Ahogy láttam a szomorú arcodat megértettem, hogy egyszerűen sosem lennék képes elengedni téged!-Ezernyi érzés kavarog bennem. Roman nem akar elengedni. Még nem vagyok képes felfogni ezt a tényt. 

-Azt akarod mondani, hogy nem hagysz magamra?-Kérdezem remegő hangon. Letörli az arcáról a még ottmaradt könnycseppeket majd át nyúl és megfogja a kezemet. 

-Hogy a bánatos faszba hagyhatnám azt magára akit szeretek?!