Kívánlak...

18. FEJEZET

A fiú félt. A fiú dühös volt. A fiú arra vágyott, hogy az apja halálra égjen. 

Idegesen beletúrok a hajamba. Tudom, hogy ő volt. Tudom, hogy apám volt, ő vitte el mert azt akarja, hogy csak vele legyek. Vajon már megölte? Vagy csak arra vár, hogy odamenjek és végig nézzem Roman halálát? 

Elindulok gyalog haza felé, gyorsan megyek, hogy minél hamarabb odaérjek. Az úton nem tudok átváltozni, pedig az lenne a legjobb megoldás.  

Folyton csak az jár a fejemben, hogy Roman már nem él. Mihez kezdek nélküle? 

A szívem őrülten dobog mikor odaérek a házunkhoz. Csak adja az ég, hogy még nem késtem el! 

Egy másodpercre megállok a bejárati ajtó előtt. Muszáj összeszednem magamat és felkészülni e lehető legrosszabbra. 

Ahogy belépek meglátom. Egy pillanatra teljesen lesokkolódom. Roman a előszoba közepén ki van kötözve, és mind a két csuklójából ömlik a vér. Odaszaladok, megpuszilom a homlokát, majd lekapom a pulcsimat utána pedig a pólómat. Gyorsan széttépem a gyenge anyagot és a csuklójához szorítom, és szorosan rákötöm. 

-Tarts ki! Könyörgöm tarts ki!-Üvöltöm teli torokból, miközben könnycseppek folynak le az arcomon. Nem halhatsz meg Roman. Nem lehet így vége.  

-Ne küzdj érte fiam!-Hallom meg magam mögül apám hangját mire odakapom a fejemet. Mosolyogva odasétál hozzám, a kezében egy sör van. Minden dühömből felé ugrok, és szinte fel sem fogom, hogy mit csinálok. Nem változom át, csak kiengedem a borotvaéles fogaimat és beleharapok a nyakába. 

Kitépek a nyakából egy hús darabot és arrébb hajítom a szoba másik végébe. 

-Fogd már fel, hogy velem  kell jönnöd!-Kiáltja fájdalmasan, de én nem állok le. Miközben nem figyel Romanhoz szaladok és a fogaimmal eltépem a kötelet amivel kivan kötözve. Még van benne annyi erő, hogy felém nézzen, és rám mosolyogjon remény vesztett arccal. 

-Semmi baj Peter...-Mondja nekem én pedig úgy elkezdek sírni mint még sosem. Az apám ekkor felkap és elhajít úgy, hogy nekiesek a falnak. Gyorsan felkelek majd ráugrok és szétszaggatom a már megkezdett nyakát. Pár másodpercen belül a földre hullik az élettelen teste. 

Habozás nélkül Romanhez szaladok és felkapom a hátamra. Most azonnal korházba kell vinnem vagy nem éli túl. 

Ráhajol a nyakamra és érzem ahogy a könnyei végigfolynak a nyakamon. 

Kimegyek az ajtón és elkezdek a korház irányába futni. Gyors vagyok. Nagyon gyors, olyan gyorsan futok mintha át lennék változva. A korház legnagyobb szerencsémre csak öt sarokra van tőlünk. 

Pillanatokon belül odaérek és befutok a helyiségbe. Alig tudom felfogni, hogy mi történik. Pár nővér odafut hozzám, és lekapja a vállamról Romant majd egy kerekes székbe teszik és el is futnak vele. 

-Hívjatok egy főorvost az ötösbe!-Kiáltja az egyik a másiknak mire az is elfut. Én pedig csak állok az egésznek a közepén és csak arra eszmélek fel, hogy őrülten folynak végig az arcomon a könnyeim. Miért engedtem be apámat az életembe?! Egyre csak Roman reményvesztett arca jelenik meg előttem, én pedig összecsuklok a folyosón. 

-Hozzatok orvost, elájult!-Hallom még meg a kiáltást, de már nem reagálok rá. 

Úgy érezte a két fiú, hogy itt mindennek vége van. De akkor a semmiből, Roman elkezdett küzdeni a műtőben, miközben varrták össze a csuklóját. Küzdött. Küzdött a szerelméért mert nem akarta elveszteni. 

Peter pedig érezte azt a bizonyos reményt amit a szerelme érzett az orvosok között. Egy pillanatra mind a ketten elmosolyodtak. 

Az egyik a műtőben, a másik pedig egy kisebb orvosi szobában feküdve. 

Túléled Roman. Túléled.