Kívánlak...

8. FEJEZET

Én soha nem félnék tőled.-Felelem és kiszállok a kocsiból majd befelé indulok.

Őrjítő csend. Már minden túl sötét ahhoz, hogy tisztán lássak. 

Roman kicsit már megnyílt nekem, de nem teljesen. Valamit még titkol amit szerinte ha elmondana félnék tőle. Abban már biztos vagyok, hogy ölt embert. Igazából ez az egyetlen dolog amiben biztos vagyok. Mindenképpen ki akarom deríteni, hogy mit titkol és aztán bebizonyítom, hogy nem tudnék tőle félni. Bármi is ő, vagy bármit is tett tudom, hogy van benne valami amiért bármit megbocsájtanék neki. De addig nem tudom teljesen megismerni még rá nem jövök, hogy ki is ő valójában. 

Előszőr is az összes gyilkosságot ami mostanában történt átnézem. Nem hinném, hogy mindet a mi kis farkasunk követte el. 

Ott van Nancy. Amikor megtaláltam a testét a játszótéren Roman ott volt. A bele szét volt szaggatva, álltalában a lány áldozatoknak lecsapolják a vérüket... Ebből lehet valamire következtetni? Nem is tudom. 

Nála nagyon nem lehet semmit sem pontosan állítani, mert most bármi is kavarog a fejemben, Roman biztos az ellenkezőjét fogja állítani! Ránézek az órámra. Este tíz óra van. 

Felkelek az ágyból majd felkapom a cipőmet és kilópózok az ajtón. Anyámnak már nincs miért féltenie, hiszen én is egy valóságos szörnyeteg vagyok, de azért nem tervezem ezt vele megosztani. Úgy döntöttem, hogy elmegyek Romanhez és tiszta vizet öntök a pohárba. Nem szeretnék több titkolózást, csak szeretnék tisztán látni végre. 

Kint hidegebb van mint gondoltam, nem lesz valami kellemes biciklivel megtenni azt a rohadt hosszú utat...

--------------------------------------------------------------------------------

Már Roman háza előtt vagyok. Mire megtettem az utat lefagyott a kezeimen mind a tíz ujjam, a füleimet szerintem le lehetne törni, illetve a combjaimban nincsen vérkeringés. Átváltoztam volna ha tudtam volna, hogy egyáltalán, hogy kell, de sajnos ehhez az egészhez még teljesen degenerált vagyok. 

Becsöngetek az ajtón. Pár pillanat múlva már nyílik is az ajtó. Roman értetlen fejjel néz rám, nyilván nem tudja elképzelni, hogy mi a bánatot keresek itt ilyen későn. 

-Hát te meg?-Kérdezi kócos hajjal. Egy sima póló van rajta és egy ahogy látom már agyonhasznál mackóval. Gondolom ez a pizsamája. Belépek mellette az ajtón, meg sem kérdezve, hogy bejöhetek-e. Becsukja az ajtót és karba tett kézzel figyel. 

-Beszédem van veled.-Felelem miközben leveszem  a kabátomat. Megállok a hatalmas előszoba közepén. 

-Miről szeretnél beszélni?-Nyugodtnak tűnik, de szerintem van benne egy kis idegesség. 

-Mondj el mindent. Azt, hogy te ki is vagy valójában és azt is, hogy te pontosan miért jöttél el hozzám.-Most az egyszer magabiztosan beszélek vele és nem félek a szemébe nézni. 

-Peter, aki én vagyok az nem tetszene neked.

-Jajj, ne gyere már megint ezzel! Mondd el végre!-Kiálltom neki mire hirtelen közelebb sétál és dühösen a szemebe néz.

-Tényleg tudni akarod?! Szeretnél undorodni tőlem?!-Szemeibe könnyek szöktek ahogy ordítozik velem.

-Sosem undorodnék tőled!-Felelem és mikor közelebb lépek hozzá hátrébb megy.

-Hát tényleg ezt akarod? Akkor jó!-Megáll egy pillanatra, én lélegzet visszafojtva várom, hogy mit fog mondani.-Egy kibaszott vámpír vagyok!  De én nem az alkonyatból jövök, én nem vagyok kedves és jólelkű!-Igazából a vámpír hallatán már meg sem döbbenek. Ezért hogy is tudnék tőle undorodni? Én egy kibaszott vérfarkas vagyok, semmi okom ítélkezni. Bár ezek szerint ő gyűlöli önmagát.-Én embereket ölök, hogy életben maradjak!-Pár könnycsepp végigfolyik az arcán. Én nme is gondolkozva odamegyek, két kezembe fogom az arcát majd hevesen megcsókolom. 

Tiltakozni sincs ideje olyan hirtelen történik minden. Lassan eltol magától. 

-Ezt...ezt nem lehet Peter.-Kapkodva veszi a levegőt, pontosan látom a szemében, hogy ő is akarja. Mióta megláttam azóta kívántam azt a csókot.-Bántani foglak téged, és nme csak testileg hanem lelkileg is.

-Roman, én nem félek tőled. Tudom, hogy azt várod, hogy elrohanjak, de nem fogok.-Felelem miközben beletúrok a most is száz fele álló hajamba.

-Úgy is elfogsz rohanni...ha nem most akkor később.-Annyira, de annyira törékenynek tűnik ebben a pillanatban.  

-Én mióta megláttalak semmit nem tudok elképzelni nélküled, minden gondolatom te vagy.-Mondom őszintén mire csak megrázza a fejét, mintha nem akarná hallani amit mondok, vagy nem akarná elhinni. 

-Most menj el, pihend ki magad reggelre. Addigra tudsz tisztán gondolkozni.-Lehajtott fejjel az ajtóhoz sétálok. Kár bármit is mondani neki ha nme tudja elhinni. Csak szeretném megmutatni neki, hogy milyen a szeretet mert úgy látszik eddig senki nme mutatta neki meg. 

-Sosem hagylak el, nem szabadulsz tőlem.-Visszafordulok felé. Mélyen a szemembe néz majd odaballag és még nyom egy utolsó csókot az ajkaimra.