Power //(A. K.)//

38. Fejezet

  Másnap reggel elmentünk Stevel ketten Denverbe. Ragaszkodott ahhoz hogy ő is jöhessen velem. Megértem miért.
Ott álltunk az ajtó előtt. Nem bírtam bekopogni. A fülemben dobogott a szívem, nem tudtam hogyan fognak reagálni, nem tudtam mi fog történni.
Végül bekopogtam.
Anya nyitotta ki az ajtót. A szeme egyből könnybe lábadt, és a nyakamba borult.-Kicsim...-Mikor elengedett beljebb mentünk Steve-el, de szerintem anyának fel se tűnt hogy ott van. Ahogy ott álltunk, éreztem a kávé illatát, a pirítóst és azt a tipikus vanília illatot. Amikor apa megjelent, ő is könnyes szemmel ölelgetett.
-Anya, Apa, ő itt Steve.-Mutattam be a barátomat.
Steve apunak nyújtotta a kezét. Apa megrázta azt, de egyikük sem tudta mit kéne mondani.
-Hol voltál?-Szegezte a kérdést nekem apa.
-Elmondok mindent. Csak üljünk le, oké?-Mutattam a kanapéra.
-Én a konyhában leszek.-Motyogta Steve. Bólintottam, majd leültem anyáékkal szemben, a fotelba.
-Hol is kezdjem? Tudjátok mit? Elmesélem életem történetét! Minden úgy kezdődött hogy leküldtek a Földre Horzából. Ott születtem, ott éltem amíg a szüleim el nem vették az erőmet. Vagyis inkább leszűkítették. A gondolataimmal tudtam mozgatni a tárgyakat, de azt meghagyták a szüleim hogy emlékezzek arra hogy senkinek sem szabad elmondanom. Aztán ide kerültem hozzátok. De idővel nőtt az erőm és egyre nehezebben tudtam kontrollálni. Tudjátok volt a tüzes baleset. A szüleim okozták. Azért hogy felfedjem magam és a Bosszúállók megtaláljanak.-Stevere néztem, aki bár már hallotta ezt a sztorit, részletesebben is, mégis figyelt.-Hogy csapdába csaljam őket, úgy hogy nem is tudok róla. Szóval utána Steve mindig keresett, nem hagyott békén.-Mosolyogtam. Észre sem vettem de elkezdett könnyezni a szemem.-És milyen jól tette. Ha nem jött volna ide akkor amikor felhívtál hogy anyának leállt a szíve, lehet belülről felrobbantam volna. Ő mentett meg magamtól. Anya, ez az a történet amit a kórházban meséltem neked. A fiúról aki segített a kémiában. Szóval összejöttem Steve-el, de az egyik legjobb barátnőm, Natasha Romanoff, rábeszélte hogy szakítson velem az érdekemben. Ezután mentem el a kórházba. A vonaton pedig semmilyen lánnyal nem találkoztam. Muszáj volt azt mondanom. Ugyanis amikor hazamentem elraboltak. A Gogiak, akik úgy mint a szüleim és én, másik galaxisból származnak. Steve-et még időben fel hívtam. Azért raboltak el hogy kifaggasanak a a Bosszúállókról. De a csapat megmentett.-Meg kellett törölnöm az arcomat.-Nem hozhattak vissza, mert túl veszélyes lett volna. Szóval a bázison laktam. És rengeteg különleges emberrel találkoztam. Pepper, Nat, Bucky... Buck Steve legjobb barátja. És most már az enyém is. Szóval olyan boldog voltam ott. Újra összejöttem Steve-el,- le feküdtünk, de ezt inkább nem mondtam, -barátaim lettek. Idő közben kiderült hogy én nem e világi vagyok. Szóval elmentem hozzátok a kórházba. Követtek engem, én hoztam rátok a bajt. Annyira sajnálom.-Rövid szünetet tartottam amíg összeszedtem magamat.-A kórház előtt harcoltunk. Hivatalosan is Bosszúálló lettem. Minden jól alakult. Mondjuk. De akkor eltalálták Steve-et egy méreganyaggal ami leállítja a szívét, és meghalt. Azért vagyok most itt mert fentről leküldtek, hogy hozzam el az ellenszert, cserébe vissza kell mennem és a csapatom ellen kell harcolnom. Odafent vissza kaptam az emlékeimet, és ezt:-Mondtam majd a két tenyeremet felfelé fordítottam és megmutattam az erőmet.-De kitaláltunk valamit.-Eltüntettem.-Most vissza kell mennem. De visszajövök. Ígérem. Utoljára.
-Utoljára?-Kérdezett vissza anya. Az ő szeme is tiszta könny volt.
-Csak egy időre utoljára. Elmegyünk Steve-el valahová. Mi ketten. De sokszor meglátogatlak majd titeket. Megígérem.-Mondtam.
-Istenem...-Suttogta.-Annyira sajnálom hogy ezeken kellett keresztül menned drágám. -Mondta majd mellém ült és átölelt.
-Igazából én nem tudom eldönteni mit érezzek.
-Ezt hogy érted?-Kérdezte apa.
-Ha normális gyerek lennék, nem találkoztam volna soha Steven-el. Se a barátaimmal. De megkíméltelek volna ettől titeket. Normális életem lenne. Sulival, meg mindenféle bajos pasival, aki miatt veszekednénk.
-Szerintem én is eléggé az vagyok.-Szólalt meg annyi idő után Steve.
-Az biztos.-Mondta anyu.
Elkezdtünk beszélgetni ezután. Kiderült hogy anya ápolónő lesz az itteni kórházban, mint régen. Apa is a közelben keres magának munkát, hogy anyával maradhasson, főleg most hogy nem leszek otthon. Nem hittem volna hogy ilyen jól fogadják majd azt hogy elhúzok Amerika Kapitánnyal. Lehet csak a sokk miatt, azért mert megdöbbentek azon, hogy mennyi mindent nem tudtak az életemről.
Buck- a sofőrünk- írt hogy itt az idő menni, mikor nagy nehezen beláttam milyen marha nehéz lesz anyáék nélkül élni. De ott lesz nekem Steve. A szüleim pedig biztonságban lesznek. Minden rossztól -tőlem- távol.
Az ajtóban álltunk. Egyszerre öleltem mindkettőjüket.
-Szeretlek titeket!-Suttogtam.
-Mi is szeretünk téged szívem. Reméljük mihamarabb találkozunk.
Elhúzódtam, majd rájuk mosolyogtam.-Én is.-Hátra léptem.-Sziasztok!-Motyogtam, majd elindultunk a barátommal a lépcsőn. Idő közben néha-néha bekönnyezett a szemem. Idő kellett hogy össze szedjem magam, és ezt Steve is tudta, ezért békén hagyott. A kocsival kimentünk egészen messze, ahol a repülőbe parkoltunk. Bucky rögtön el is indult.
***
Aztán eljött a búcsú ideje. Mielőtt kiszálltunk a fekete autónál ami idehozott, Buck következett az elköszönő listámon.
-Hiányozni fogsz. Jófej csaj vagy. Bírlak.-Mondta.
Megöleltem.-Én is bírlak.-Ő is mosolygott amikor elengedtem. Ezzel tőle is elváltam.
Steve-el leszálltunk, majd a kocsihoz sétáltunk. Az ajtó előtt álltunk meg. Meg integettem Buckynak, aztán felszállt és eltűnt. Átöleltem a barátomat a derekánál, így a szája pont a homlokomhoz került. Már megint könnyek gyűltek a szemembe. Csak öleltem, beszívtam jó mélyen az illatát. Idő közben egy puszit nyomott a homlokomra, becsuktam a szememet, így ki is csordult egy könnycsepp. Ő volt aki számomra az életet jelentette. Megfogta az arcomat és eltolt magától hogy lásson.
Letörölte a cseppecskét.-Szeretlek.
-Szeretlek.-Suttogtam, majd közelebb hajoltam hosszá és hosszasan megcsókoltam. Most aztán tényleg azt akartam hogy örökké tartson. Mint az első csókunknál. Az ember nem tud betelni az érzéssel. Ez is más volt mint a többi. ''Fájdalmas'' volt. Mindketten tudtuk hogy sokáig nem fogunk találkozni. És ha valami baj történik... Ha valami baj történik akkor soha többé nem érezhetjük ezt. És ez megrémített. Amikor elváltunk még pár pillanatra az ajkaink nagyon közel voltak. Éreztük ahogy a másik kifújja a levegőt.
Aztán vége lett. Steve kinyitotta nekem az ajtót, én pedig lassan beszálltam. Egy gomb nyomásra elindítottam a kocsit, és még utoljára vissza néztem. Majd lefeküdtem, és maszkot, ami a kocsiban volt, kivettem, és elindítottam a ''programot''. Rátettem a számra és az utolsó másodpercekbe patakokban folytak a könnyeim.
Aztán elaludtam.