Power //(A. K.)//

14. Fejezet

Ott voltam. Louisianában. És csak álltam és néztem ahogy a Bosszúállók átfésülnek mindent. A föld elkezdett remegni én viszont nem tudtam mozdulni. Be voltam zárva valahova ami üveggel volt körülvéve. Egy ház kezdett össze dőlni és a kapitány felé dőlt. De ő nem vett észre. Hiába kiabáltam nem látott és nem hallott. Egyszercsak észre vette és tudta már nincs hova menekülni. A pajzsát a feje felé tette, mintha azt megvédhetné és egyszercsak rám nézett. Pont mielőtt az épület ráeshetett volna kinyitottam a szemem.
A vonaton ültem egy elhatárolt fülkében. Elkapott a pánikroham hiába ébredtem fel. A kezemmel a mellkasomhoz kaptam és elkezdtem sírni. Hamarosan tudatosult bennem mi történik éppen, a roham elmúlt és meg nyugodtam. Egy gyenge kislánynak éreztem magam. Meg kellett erősödnöm. Állandóan csak sírtam és sírtam. Elég volt.
Pont dél volt szóval bekaptam pár falatot és megpróbáltam visszatérni a valóságba. Ahol egy vonaton ülök, az anyukám él, a családom újra boldog, és a Kapitány nem halt meg.
Amint hazaértem, ki mostam a cuccaimat, meg mostam a hajam, és elmentem boltba. Megint mindent megtettem azért hogy ne gondolkodjak. Mert nem akartam.
Másnap úgy döntöttem hogy pihizős napot tartok.
Délelőtt a kádban ültem, hallgattam a zenét és relaxáltam. Aztán rendeltem enni francia salit sült hússal. Miután megebédeltem a kanapén feküdtem egy könyvet olvasva. Egyszercsak arra letten figyelmes hogy zajt hallok a lépcsőházból. Sok ember rohant fel a lépcsőn. Már akkor letettem a könyvet és felálltam mert a zajtól megijedtem. Ki akarnak valakit rabolni? Vagy a szomszédban elő házaspár tett valamit? Vagy az idős hölgy aki állandóan az unokáiról áradozik? Nem ő tuti nem tett semmit. Akkor már tudtam hogy baj lesz. Hirtelen dörömböltek az ajtómon és egy számomra ismeretlen nyelven beszéltek. Fogtam magam, a szobámba rohantam, halkan becsuktam az ajtót és bezártam azt is. Viszont pechemre amikor átvettem a kaját a bejárati ajtót nyitva hagytam.
Be bújtam a szekrénybe és egyetlen emberre tudtam csak gondolni akiben bízhatok. Azonban alig tudtam beszélni, rám jött a pánikroham, sírtam és nem kaptam levegőt.
Tárcsáztam a számát de szokásához híven nem vette fel.-Steve, tudom hogy nem veszed fel, de segítened kell! Valakik betörtek a házba! Nem tudom mit akarnak, nem ismerem a nyelvet.-Hallottam ahogyan az ajtót rugdossák.-Nagyon félek... Nem tudom mit csináljak...-Suttogtam.-Ide kell jönnöd!-Bejöttek hárman a szobámba és már nem mertem megszólalni. A szám elé tettem a kezem hogy ne hallják ahogy a levegőt kapkodom. Azonban az egyik elkezdett felém jönni, majd kinyitotta a szekrény ajtót. Sikítottam, majd egyszerűen kinyomtam hogy elmenjen az üzenet. Az ember magas volt és szürke. Úgy nézett ki mint egy ember, csak a szeme teljesen fekete volt. Megfogta a karomat és kirángatott a szekrényből, úgy hogy kiesett a telefon a kezemből.
A pasi kiáltott valamit amire szinte mindenki ott termett.
(Ha az ismeretlen nyelven fognak beszélni össze-vissza nyomkodom a gombokat ) (Az év írója 😂)
Igen, akkoriban még mindig nagyon gyenge voltam. Eközben a rablás közben jöttem rá milyen vagyok önbizalommal.
De nem ekkor. Remegő hangon kiabáltam. -Engedjenek el!-Kb. Mindegyik kicsit nagyobb is volt mint Steven. És sokkal ijesztőbbek. Ő csak valamit a kezemre tett, aztán a fejemre húzott egy kék zsákféleséget.
-Xlipz.-Mondta.
-Nem értik miről beszélek?-Kérdeztem, majd bekötötték a szememet.
-Értjük.-Válaszolta.-Csak nem érdekel. Parancsot kaptunk.
Elkezdett kiráncigálni az ajtón.-Kik maguk? Miért jöttek ide? Miért visznek el? Miért...-Abban a pillanatban a karomnak nyomott valamit ami olyan érzés volt mint amikor valami megráz csak erőteljesebb. Egy pillanat múlva már ájultan zuhatam a földre.

Amikor felébredtem, egy fém dobozban feküdtem a földön. Rögtön levettem a szememről azt a textilt. Egyetlen világító villanykörte lógott a plafonról. Volt mellettem egy ágy és ennyi. Semmi más. Azt éreztem hogy ez mozog és hallottam a motor hangját. Akkor már hivatalosan is elraboltak. Elkezdtem kiabálni.
-Hé! Engedjenek ki! Valaki!?-Dörömböltem a falon. Egyszercsak éreztem hogy félre húzódnak. Kinyílt egy addig észre nem vett ajtó. Bejött az az ember aki elkapott. Lekevert nekem egy pofont. Én az arcomhoz kaptam.
-Szerencséd hogy a főnök mást nem engedett meg. Most pedig fogd be!-Kiabált.
Nem mertem mit mondani szóval csak dühösen bámultam rá. Aztán hátra dőlve vártam mi fog történni velem még.

Köszönöm azoknak akik olvassák a könyvemet! Köszönöm a vote-okat , a biztató-vagy éppen dicsérő- kommenteket! Ezek ösztönöznek arra hogy folytassam! (Mondjuk, imádok írni, nem hagynám abba azért mert valaki azt mondaná hogy borzalmas.)
Szóval köszönöm mindenkinek!
😘😘😘