Power //(A. K.)//

21. Fejezet

Az ablak előtt ( a városra nézett,  ami viszonylag messze volt tőlünk) volt egy párnákkal teli ülőhely, amin el lehetett feküdni. Mindkét oldalról szekrények voltak, amiknek neki lehetett dőlni. Jobbról egy könyves,  balról pedig egy olyan amire tárgyakat lehetett pakolni. Beültem oda és bedugtam a fülhallgatót. Azelőtti nap letöltöttem rengeteg új számot. Próbáltam nem arra gondolni amit Natasha mondott. Halk volt az egyik szám amikor kopogtattak. Amúgy meg sem hallottam volna.
-Gyere! -Először magabiztos voltam amikor kikiabáltam. De mi van ha az igazgató? Vagy ha az egyik Bosszúálló? A szerencsém az volt, hogy csak Steve volt.
-Szia. Bejöhetek?-Kérdezte.
-Már bent vagy, nem? -Kérdeztem mosolyogva. Odajött hozzám, én felhúztam a lábaimat és odaült. Kivettem a fülhallgatómat.-Szép a kilátás.-Mondtam.
-Igen... A városra néz az ablakod. Éjszaka a legszebb.-Kis szünetet tartott.-Holnap lesz szilveszter és csak hogy tudd buli lesz. Ezúttal nem olyan mint Tony-nál szokott lenni, de mindenki itt lesz. Igaz, nincs más választása. Gondoltam jobb lenne szólni hogy ne lepődj meg a nyüzsgés miatt.-Rámosolyogtam. Annyira érződött a feszültség közöttünk hogy már nagyon rossz érzés volt. Úgy imádok mindig vele lenni. De nem most. Nem most, mert nem tisztáztuk a dolgokat. Nem tudtam hogy mit érez irántam, és csak az járt a fejemben amit Natasha mondott.
-Mi lenne ha barátok lennénk? -Mondta ki hirtelen.
Mindenki utálja ezt hallani, de ebben a furcsa és bizonytalan helyzetben ezt éreztem a legjobbnak.-Jó ötlet.
-Reggel az az egész... Mindkettőnek elég kínos volt.... Én rajtad láttam mert egy pillanat alatt elpirulsz, -mosolygott azzal az öntelt vigyorával, -de hidd el nekem sem volt valami kellemes. És a többieknek sem.
-A többieknek az sem  "kellemes" hogy én itt vagyok. Sosem fognak megszokni...
-Talán holnap... -Mondta miközben félre döntötte a fejét. Kicsit csend lett aztán mesélt kicsit az itteni életről. Hogy nélkülem milyen unalmas tudott lenni néha. Akkor megint elpirultam, ő pedig vigyorgott. Aztán persze nevettünk és mintha minden a régi lett volna. Sokáig beszélgettünk. Közben mintha elfelejtődött volna minden. Az hogy hol vagyok, hogy mi történt velem, és hogy mi volt közöttünk. Nekem ő volt a legjobb barátom, bár mindig tudtam hogy neki nem én. Neki ott volt Bucky. Azt mesélte vele vannak a legjobban.
Nagyjából egy óra múlva egyszer csak megszólaltam.-Éhes vagyok. Mit szoktatok enni?
-Egy embert el szoktunk küldeni bevásárolni.
-Komolyan?-Nevettem.
-Komolyan. Mit szeretnél?
-Hmm.. A városban biztos van Starbucks. Szeretnék inni egy epres shake-et. És mondjuk valami salátát.
Felállt. -Nem kapsz salátát. Nagyon lefogytál.
-Én tökre örülök neki.-Adtam az őszintét. Teljesen igazat mondtam. Mindenhol volt rajtam plusz. Mindenhol. A vádlimtól kezdve a karjaimig. És sokáig utáltam. Egyszer leadtam pár kilót, de jött egy depis időszak és visszaszedtem. Jó tényleg nem olyan sok volt sosem (így később belátom) olyan ami szinte mindenkinek van. Az egyik általános osztálytársamnak is volt egy kicsi és én őt tökéletesnek találtam.
-Én viszont nem.-Mondta.-Eddig is tökéletes voltál.-Megint elpirultam. Miért kell neki ilyeneket mondani? Barátok vagyunk de nem így. Ez bók.
-Akkor valami húst kérek, de salátával mert imádok mindenféle salit.-Próbáltam elterelni a figyelmet a fejemről.
-Rendben. Megyek és felírom. Mindig egykor mennek el ketten. Mindjárt visszajövök.
-Oké. -Mosolyogtam. Kiment és percekkel később kinyílt az ajtó.
-Figyelj, van egy kis dolgom de majd még ma írok.
-Oké.-Mosolyogtam végül. Miután becsukta az ajtót utána akartam menni hogy megköszönjem hogy nem vagyok egyedül, az ajtó előtt megálltam mert hangokat hallottam.
-Veszélybe sodrod a lányt.-Mondta egy női hang.
-Csak barátok vagyunk. És te is tudod hogy vigyázok rá.
-Persze. Tudom. De akkor se biztonságos.
-Szerintem sem lesz semmi baja.-Csatlakozott be Bucky.-Neki régen nem adathatott meg az hogy korlátok nélkül legyen valakivel. Most is csak te vagy az akadály. Mellesleg te javasoltad neki hogy szakítson a lánnyal. Lehet meg se történt volna ha nem adsz ilyen borzasztó tanácsot!
-Hé! Elég. Ígyis-úgyis megtörtént volna. Nem voltam ott éjjel-nappal. Az én hibám, mert én kevertem bele ebbe. Ezért vagyunk csak barátok. Mert hiába szeretem, így biztonságosabb lesz neki is. Nem akarok vele újra kapcsolatot.-Mondta. Persze hirtelen nagyon szíven szúrt az utolsó mondat. Hiába tudtam hogy jót akar. Meg akar védeni. Egy igazi hős. Én mégse a hőst szeretem benne. Azt akit igazából megismertem. Aki ritkán képes egy-egy mondatra nagyképű lenni, jó a humora és kedves és imádja ha elpirulok. Aki régen azt mondta nem hős akar lenni azzal hogy nekem segít, hanem csak nem akarja hogy elpusztuljon a világ miattam. Ahogy ezekre gondoltam, elmosolyodtam. Hátra léptem egy párat és ledőltem az ágyra. A lábamba hirtelen belenyílalt a fájdalom. Oda tettem a kezemet, kicsit feljebb megszorítottam a lábamat hogy arra koncentráljak. Pár pillanat alatt el is múlt. Emiatt eszembe jutott az a hely. A szürke emberekkel. A pofonok, a nézések amiket rám vetettek az örök, a fenyegetések. Kirázott tőle a hideg. Mondhatnám azt hogy biztonságban voltam már... De nem éreztem a teljes biztonságot. 

Amik azok el nem tűnnek addig sehol sem leszek biztonságban.