Power //(A. K.)//

5. Fejezet

Napokig nem történt semmi sem. Csupán a földrengés után egy nappal elkezdett esni a hó és azóta is esett. Én pedig egész nap pizsiben pihentem az ágyamon.
Apa nem hívott fel és én hiába hívtam nem vette fel. Kezdtem aggódni. Nagyon aggódtam. Aztán végre felvettem.
-Szia.
-Apu, minden okés veled? Anyával? Miért nem vetted fel?
-Anya szívét újra kellett indítani tegnap. Az orvosok nem látnak semmi károsodást. Viszont...-Apa elhallgatott, éreztem hogy a könnyeivel küszködik.-A baba már nem fog világra jönni.-Mondta.
-Istenem...-Szóhoz sem jutottam. Olyan boldogok voltak, olyan boldogok voltunk. És most elveszítették a babát. És anya? Újra kellett éleszteni. Úgy éreztem mindjárt megörülök.-Apa nekem mennem kell.-Mondtam aztán gyorsan letettem a telefont. A mellkasomhoz kaptam és elkezdtem sírni. Az volt az érzésem hogy minden tönkre megy körülöttem. Csak sírtam és sírtam még egyszer csak abba maradt. Fura volt de abba maradt. És akkor nem éreztem mást csak ürességet. Lefeküdtem az ágyra,néztem ahogy esik a hó és elaludtam.

Amikor felébredtem (körülbelül 1 óra múlva) minden szanaszét volt. Minta egy kisebb tornádó söpört volna végig a házon. Ezt én csináltam. Érzem. De hogy? Kimentem a nappaliba és elkezdtem összeszedni az újságokat a kanapé mögül. De egyre jobban kétségbe estem. A levegőt kapkodtam, és egyfolytában folytak a könnyeim. Úgy éreztem mindjárt elájulok. ,,Mi történik velem?'' ,,Teljesen szét estem, mi lesz most?'' ,,És ha bántanám anyáékat? Nem találkozhatok így velünk.''-Mondogattam állandóan magamban. Teljesen tanácstalan voltam. Egy másfajta pánikroham tört rám. Azonban akkor kinyílt az ajtó. Kikukucskáltam a kanapé mögül. És ki volt ott megint? Pedig megmondtam neki hogy ne jöjjön többet ide. Korul nézett és láttam az arcán hogy most már biztos abban hogy van valami velem. Amikor bement a szobámba, én nem tudtam mit tegyek, kirohantam a házból pizsamába és egy zokniba. Télen. Igen, tényleg egy hatalmas idióta vagyok, de akkor nem tudtam mást tenni. Persze meghallotta és jött utánam. Annyi előnyöm volt hogy becsaptam az ajtót az erőmmel előtte. Ez volt az első dolog amit önmagamtól sikerült megtennem talán 9 éves korom óta amikor az unalmas órákon pörgettem a ceruzákat. Aztán valaki észre vetette és soha többé nem csináltam.
Szóval rohantam.
Rohantam, pedig tudtam esélyem sincs. Szóval egy ház mögé bújtam el. Már sötét volt, ezért lehet észre se vett volna ha az az idióta lámpa nem villog mellettem.
-Tudom hogy ott vagy. Nem kell félned, én segíteni szeretnék.-Furcsa volt hirtelen elkezdett tegezni.
-Nem tudsz!-Kiabáltam. Közben a kezeimet a mellkasom elé tettem és vacogtam az átázott zoknimban.
-Csak meg kell bíznod bennem. Kérlek gyere elő. Senki nem tud, és nem is fog tudni arról hogy én itt vagyok.
Persze tudtam hogy elő kell jönnöm egyszer. Szóval kiléptem. Nagyot nézett amikor meglátta hogy a pizsamámba vagyok.
Eleredtek a könnyeim.-Nagyon félek...-Suttogtam.
-Tudom. Én is éreztem hasonlóan még régen. De nem kell. Csak meg kell nyugodnod.
-De nem megy!-Mondtam, majd felrobbant a villanykörte a lámpában.
-Vegyél egy mély levegőt.-Mondta és elkezdett lassan felém jönni.
-Ne gyere közelebb! Nem tudom uralni és belehalnék ha bántanék valakit.
-De nem fogsz bántani.-Mondta aztán még lépett előre párat és már ott is volt előttem. Összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt,a fejemet eldöntöttem jobbra, egyre jobban remegtem de még vettem egy mély levegőt és ájultan a mellkasára dőltem.

Akkor még nem tűnt úgy de az életem elkezdett helyre rázódni.

Sziasztok! Bocsi hogy nem volt rész! Most hogy suli van ritkábban lesz, de igyekszem mert még rengeteg ötletem van! 😘