Haláltábor

17

Egy ember kenyeret hoz egy kosárban. Egyszerre hatalmas tömeg gyűlik köré, mely a rabokból áll. Én is odamegyek. Mindenki a kezét nyújtja a katona felé, finom falatokat várva. Az ember amilyen gyorsan csak tudja, eltöri a kenyeret, és az élelemért könyörgőknek adja.
5 perc várakozás után megérzem a forró kenyeret a kezemben, és a frissensült pékáru finom illatát. Azonnal beleharapok, és fél perc alatt meg is eszem. Nem volt valami sok étel, de mintha most új erőre kaptam volna.

~•~

A földön ülve bámulom a sürgő-forgó katonákat, miközben kenyeret falatozok. Nagyon rég óta nem ettem már rendes ételt, és most igen nagy az étvágyam.

Mióta ránktaláltak, sokkal szebbnek és biztonságosabbnak látom a világot. Úgy érzem, van remény, hogy visszatérhetek a nyugott kis életembe.

~•~

Minden rabot összehívnak. Felsorakozunk az udvaron, ami rossz emlékeket idéz fel, és megborzongok. Egy ember kiáll elénk. Katona egyenruha van rajta, de a tartása és arckifejezése mást mutat. Egy megtört, összezavarodott, és szomorú valakit. Látszik rajta, hogy megviselte a velünk való találkozás. Bizonyára nagy bejelentésre készül, mert többször is szólásra nyitja a száját, aztán becsukja, mint aki néma, és nem jön ki hang a száján. Végül megszólal.
Rekedtes hangja átjárja a tábor néma csendjét.

-Tudom, hogy ez most nagyon rosszul fog érinteni benneteket. - rosszul kezdődik - Ezért sem könnyű ezt mondanom, de nem mehettek el.

Hogy mi? De hát szabadok vagyunk! Azt mondták!

-Még nem. Rengetegen betegek vagytok. Orvossagra van szükség. Tudom, hogy nehéz, de el kell fogadnotok, hogy egy kis ideig. - fejezi be mondandóját.

Ez nem lehet! Miért kéne itt maradnunk a hullák és a szörnyű emlékek között. Nem fogom kibírni!

Senki nem szól semmit. Látszik a fölháborodás az arcukon, de hallgatnak. Se erejuk, se kedvük nincs szembeszállni a katonákkal. Lerogyok a földre, és az arcomon könnycsepp pereg végig.
Még egy darabig ittleszün.

~•~

Két nap telt el. Még mindig a táborban vagyunk, miközben egyre jobban érzem magam; nem vagyok már annyira sovány, és nem sajog mindenem. Rendesen adnak enni, és nem kell dolgoznunk. Folyamatosan gyógyszereket kell szednünk, amik azt sem tudom, mire jók.
De ami a legjobb, állítólag ma elmehetünk.

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem volt vagy egy hónapig rész, de rettentő nagy ihlethiányom is volt (van), és nem tudtam mit írni.
A következő a befejező rész lesz.