Haláltábor

13.

A ma reggel is úgy telik mint mindig. Ma is dolgoznunk kell, amit én már nagyon nem bírok. Ételt már nagyon rég nem kaptunk. Vizet is csak keveset. Nagyon lefogytam, és gyengének érzem magam. Mióta elvitték Sanyit, az életemnek sincs értelme. Egyedül Lizi tartja bennem a lelket. Nagyon megértő és figyelmes lány. Azt hiszem, jó barátra találtam. Andi nem szólal meg. Mióta visszajött, miután elvitték, azóta a hangját sem hallani. Valami szörnyűséget tehettek vele. Sanyi sem akart beszélni róla.

Ma Jonasnak bejelenteni valója van. Nem tudom mi lehet az, de félek. Ettől az őrülttől minden kitelik.

Beállunk sorokba, és nézzük, ahogy Jonas kilép puccos háza ajtaján.

-Figyelem! Tudomásomra jutott valami. - mondja. Ez már nem kezdődik jól. Lizivel összenézünk. Tudja, hogy én mennyire félek Jonastól. Bíztatóan rámmosolyog. De a következő mondta hallatán lefagy a mosoly az arcáról, bennem meg a vér is megfagy.

-Tudomásomra jutott, hogy páran szökni akarnak! - hangzik el a mondat. Ez nem lehet! Csak én tudtam erről. De egy szót sem szóltam senkinek. - azt egyenlőre nem tudom, hogy kik azok. Ha BÁRKI szökni próbál, azonnal lelövöm! - üvölti kihangsúlyozva a bárki szót.
Lizi és Andi engem bámulnak. Andi csalódottan, Lizi dühösen. Istenem! Hogy fogom nekik elmagyarázni, hogy nem én voltam? Valószínűleg szóba sem akarnak majd állni velem. De ki lehetett? Ki akar ártani fogolytársának? Végigkémlelem az elkerekedett szemű tömeget. Úgylátszik mindenki meglepődött a bejelentésen. Csak egy ember nem. Egy vörös hajú lány önelégülten mosolyog a harmadik sorban. Biztos ő volt. Szerintem meghallotta, amikor Lizi és Andi erről beszélnek. Ahogy én is.

Kezd beesteledni. A szobánk felé indulok, amikor egy kéz megragad, és húzni kezd a kerítés felé. Nagyon meglepődök, gondolkodni sincs időm. Az illető megáll, és én szembe találom magam egy barna szempárral.

-Hogy tehetted? - förmed rám Lizi - Megbíztunk benned!

-D-De nem én v-voltam! - dadogom már majdnem suttodva.

-Nem? - hát ezen most meglepődtem. Talán elhiszi?

-Nem! Tényleg nem! Mondtam, hogy bennem megbízhatsz! Amit megígérek, azt be is tartom!

A nyakamba borul, és sírni kezd.

-Persze, hogy bízom benned! Hogy hihettem, hogy te képes lennél ilyesmire? Te vagy a legjobb barátnőm - sírja. Hát legalább bízik bennem, és elhiszi, hogy nem én tettem.

-De félek! Mivan, ha Jonas rájön, hogy mi terveztük a szökést? - mondja, még mindig sírva. Meg tudom érteni az aggodalmát. A helyében én is rettegnék.

-Bármi is lesz, én mindig melletted leszek!

-Köszönöm! - ölel meg még egyszer. Lassan visszafelé ballagunk, mikor a vöröshajú lány megállít minket, és Lizihez fordul.

-Ezt most megúsztad! Szerencséd, hogy nem mondtam el, ki vagy! - szavai csöpegnek a gúnytól és a szánalomtól. Nem értem miért teszi ezt.

-Szállj le rólam Rebeka - forgatja meg szemeit Lizi, de látszik rajta, hogy aggódik. Ahogy én is. Nem tudom, honnan ismerik egymást, de ezt most nem fogom firtatni.
Rebeka csak hátat fordít, és otthagy minket.

Már rég aludnom kéne. Nagyon késő van már. Vagy még nagyon korán. Nem tudom. Már körülöttem mindenki alszik, én vagyok egyedül ébren. Nem bírok aludni. A lehető leghalkabban felkelek az ágyból, és kisétálok a szabadba. Lefekszem a földre, és bámulom a csillagokat. Gyönyörűek.

Már jó rég óta itt fekszem, mikor lépteket hallok a hátam mögül.