Haláltábor

18.

Kérdőn nézek a bejelentőre, mintha magam sem hinném el, amit hallok. Százszor elképzeltem már, milyen lesz, mikor innen kikerülök. Először úgy, hogy egy csoda folytán kinyitják a kapukat, és én Sanyival kézenfogva sétálok ki. Ó Istenem! Sanyi! Nélküle semmi nem lesz a régi! Nagyon fog hiányozni!
Másodszor, hogy kiszökök Lizivel és Andival együtt, majd megöleljük egymást, és azt mondjuk, ,,sikerül''. De már ők sincsenek.
Dd nem képzeltem volna, hogy itt és most, egy idegen ránktalál és csak úvy bejelenti; szabadok vagyunk. Soha nem voltam még ilyen boldog!
Csak két kérdés van, ami nem megy ki a fejemből. Hol vagyok? Hogy jutok haza?
Ezekre még megoldást kell találnom.
Úgy gondolom, annyira nem lehetünk messze a hazámtól, hazasétálok. Belegondolni is ijesztő, hogy majdnem két hónap után hazamehetek, és megpróbálhatom rendbehozni az életemet.
De előbb tudnom kell, hol vagyok.
Odamegyek az egyik katonához, aki épp rádión beszél valakivel. Megkocogtatom a vállát, mire lenéz rám. 
-Véjt ö minit-mondja, majd odaszól egy másiknak. Fogalmam sincs mit mondhatott, de gondolom valami olyasmit, hogy hív valakit, aki ért engem.
Egy magas, barnahajú lép oda hozzám .

-Mit szeretnél? -kérdezi kedvesen, egy kis akcentussal.

-É-én csak annyit, h-hogy hol vagyunk? -dadogom megszeppenve.

-várj- és elkezd magyarázni a másiknak, gondolom azt, hogy mit kérdeztem.

-Németországban déli részén vagyunk. Hol laksz?-majd megint mond valamit a melletteállónak.

-Magyarország. A legtöbben itt Magyarok.- felelem, majd mondok egy "köszönöm"-öt, és visszamegyek támasztani a kerítést.
Pár perc múlva  hatalmas kerítés-kapu kinyílik, és az emberek kitódulnak rajta. Én is elindulok valamelyik irányba, habár fogalmam sincs hova megyek. Fél óra séta után végre észreveszek egy várost. Vagyis régen még az lehetett. Por és hatalmas kővek borítottak mindent, nesszebb tőlem füst szállingózott fel, a megmaradt házak betört ablakain emberek néztek le rám. Németek?

-Segítséget szeretnék kérni!- kiabáltam, mire mindenki behúzódott . Nem hiszem, hogy értettek.

-Ért engem itt valaki? - kérdezem lemondóan. Természetesen senki nem válaszol. Vagy mégis?

-Én értelek. - szól egy nagyon ismerős hang, de nem tudtam megmondani, hogy kié. Hátrafordulok, és meglátom a hanghoz tartozó személyt.
Úristen! Azt hittem, ő meghalt. Odaszaladok hozzá, és szorosan átölelem. Ez nem lehet igaz. Lehet, hogy nem egyedül kell hazamennem?
(Kommentbe most  jöhetnek a tippek, hogy szerintetek ki az.)

-Azt hittem meghaltál! - szólal meg végül.

-Én is! De rég hallottam a hangod! - ölelem meg újra.- Soha senkinek nem örültem még ennyire.- mosolygok Andira.

- Mindent felkutattam érted, amikor Jonas és a katonái elmentek. De nem találtalak. - mondom még mindig mosolyogva.

-Igen, mert egészen az idegenek érkeztéig eszméletlen voltam a tábor egy még nem ismert pontján. Aztán meg nem futottunk össze, mert mindketten azt hittük, hogy a másik meghalt. - sóhajt.

Érzem, hogy mostmár minden rendben lesz. Egy kocsi tart épp felénk. Ezt jó esélynek tartom a hazajutásra. Kiállok az út közepére és integetek. Az autó lelassít, és letekeri az ablakot. Más nyelven mond valamit,  mire Andi elém lép és szintén más nyelven elkezd beszélgetni. Nem is tudtam, hogy az említett tud idegen nyelven. Jó, a hangját is alig hallottam. De nagy szerencsének találtam, hogy találkoztunk olyannal, akinek van kocsija. Csak a gazdagoknak van pénze rá, és háborúban még ritkábban látunk autót. Szóval ehez hatalmas szerencse kellett.
Az illető jól öltözött negyvenes férfi, látszik rajta, hogy jómódú. Andi mosolyogva visszafordul hozzám.

-Van fuvarunk. Mondjuk nem teljesen, de Ausztriáig el tud vinni minket.- ugrál, mire én is elmosolyodok. Tétovázva kinyitom az ajtót, és beülök hátra, Andi ugyanígy tesz. A jármű megfordul, és elindulunk hazafelé.

Hey!
Végre itt vagyok a folytatással. Nagyon sokáig nem volt rész ihlethiány miatt, de végre kaptam jó ötletet.
Elég rövidnek találom a történetet, ezért úgy gondoltam, nem ez lesz az utolsó rész, de megígérem, hogy arra nem kell ennyit várni.