Haláltábor

8.

Ma reggel kialvatlanul kelek fel. Nem mintha bármikor ki tudnám aludni magam.
Furcsa érzés, hogy nem üvöltözésre nyotom ki a szemem.
Kibotorkálok az udvarra. Körülöttem még mindenki alszik, szóval megpróbálok a lehető leghalkabb lenni.

Az udvaron leülök a földre, és bámulom a napfelkeltét. Csak nézek, és úgy teszek, mintha minden gondom elszállt volna. Sanyi eltűnése, a gyilkosság, az éhezés...minden.
Valyon mi lehet szegény kis öcsikémmel?
Él még egyáltalán?
Egyszercsak valaki hátulról átölel. Megfordulok, és ránézek.
Lizi smaragdzöld szemével találom szembe magam. Én is megölelem. Olyan jól esik végre egy ölelés, ahol biztonságban érezhetem magam. És szerintem ezzel ő is így van, mert nem enged el.
Meghallom, hogy szipog. Sír.

-Annyira félek - néz rám könnyes szemmel. - hiányzik Andi!
Nekem is könnybelábad a szemem.

-Nekem is hiányzik az öcsém! Nem tudom mi történhet most velük. - mondom.

A távolból Jonas alakja jelenik meg. A vér megfagy az ereimben. Bevallom, nagyön félek tőle. Látom, hogy a mellettem fekvő lány is remegni kezd.
De mát késő elszaladni. Észrevesz.

-Lányok! Most akartalak ébreszteni benneteket. Miért vagytok fent ilyenkor? - kérdezte. Hangjából nyugodtság sugárzik.

-F-felkeltün éés nem t-tudtunk visszaaludni - válaszolok dadogva.

-Na akkor már maradjatok is kint! A többiek mindjárt jönnek.

Ezzel beviharzik, majd lehet hallani az ordibálását, amit mi " ébresztés"-nek csúfolunk.
A többiek szép lassan kicammognak, álmos fejjel. Beállnak sorokba, én is követem a példájukat. Beállok leghátra, majd Lizi mellém áll. Jonas megköszörüli a torkát.

-Jó reggelt mindenkinek. Tegnap elvittünk pár embert, és most...

Nem tudja befejezni, mert egy nő felkiált. Jonas habozás nélkül lelövi. De akkor már én is észreveszem, mi történt. A katonák mögött megjelennek azok, akiket elvittek. Sanyit nem látom, de remélem, hogy o is ott van. A létszámuk jelentősen csökkent.

Észreveszem az elöbb említettet, és rohanni kezdek felé. Szorosan magamhoz ölelem, mire ő felszisszen. Végigmérem külsejét. Testét sebek és lila foltok díszítik, szeme alatt hatalmas táskák vannak. Ruhája szakadt, szőke haja kócos és koszos. Testét por borítja, keze sebes.

-Mi történt? Úgy aggódtam! - fakadok ki, mire ő csak picit megrázza a fejét. Úgy tűnik nem akar róla beszélni. Alig áll a lábán, valószínűleg semmit nem aludt. Szörnyű látni, hogy akit a világon a legjobban szeretek, ilyen állapotban van. De ahogy körülnézek, látom, hogy mindenki rossz állapotban van. Mindenki alig áll a lábán. Odamegyek Lizihez és Andihoz. Andi még rosszabbul néz ki. Szemein jókora monoklik vannak, lába eltörött, járni sem tud. Nagyon sajnálom szegényt, és nem tudom mi lesz így a tervükkel. Lizi és én lehajolunk a lányhoz és felsegítjük, majd ő a vállunkba kapaszkodik. Mély levegőt vezek.

-Szia! Petra vagyok. Mi történt?

Nem válaszol, csak megrázza a fejét. Miért nem akar senki beszélni róla? Talán megfenyegették őket. Vagy csak olyan szörnyű volt? Nem tudom!

-Petra tudja! - Lizi csak ennyit mond, de barátnője megérti. Ijedten néz rám. Bíztatóan rámosolygok. Nem akarom, hogy mások meghallják a beszélgetést, ezért inkább nem mondok semmit. Andi gyorsan veszi a lapot, és visszamosolyog olyan "köszönöm" nézéssel. Lizi és én elkezdjük Andit a "szobánk" felé támogatni, Sanyi meg utánunk botorkál. Épp bemennénk, mikor egy katona megállít minket.

-Hát ti meg hová mentek? Nem adott rá senki engedélyt. - szid minket. Lizi egyenesen a szemébe néz.

- Nézze! A barátnőnknek súlyosan megsérült a lába. Be kell vinnünk. Vagy maga azt akarja mondani, hogy ácsorogjon itt továbbra is? - mondja felháborodva.

-Ugye tudod, hogy most ezért meg kéne hogy öljelek? - néz rá szúrósan a katona.

-Tegye! - huh hogy Lizinek mennyi bátorsága van. Ezért már simán lelőhették volna. Nem akarom, hogy meghaljon.
-Lizi - rángatom meg pólója ujját, ami már szakadt és koszos.
Erre ő lehajtja a fejét és elmotyog egy "elnézést"- et.

Andi, aki eddig a vállamba kapaszkodott, most elenged és leül a földre. Tudja, hogy innen nem fogunk bemenni egyhamar.

*

Már vagy két órája ülünk a porban és várunk, mikor Jonas elénklép.

-Álljatok egy sorba!

Mindenki teszi amit mond. Feláll a majd 200 méteres sor. Megszorítom Sanyi kezét. Tudom, hogy most ki fognak választani embereket, hogy elvigyenek vagy megöljenek.
Jonas elkezd kiválogatni minden második embert. Újdonsült barátnőimtől igen messze állok, ezért reménykedek, hogy senkinek sem lesz baja.

Andit nem választották ki...Lizit sem...Sanyit sem...de akkor...engem fognak. A szívem a torkomban a torkomban dobogott, a vér is megfagyott bennem. Jonas elémlépett, de várt. A barátnőimre néztem, akik szintén ijedten néztek rám vissza. Ők is tudják, hogy én következem.

Ám Jonas továbblép és a mellettem álló férfit választja ki. Ez meg mi volt? Miért nem választott ki? Nem mintha nem örülnék neki. Kérdőn nézek Lizire és Andira, ők meghökkenve néznek vissza. Ők sem értik az ellmúlt másodpercekben történt dolgokat.

Az embereket, akiket kiválasztottak, elviszik. Magamhoz ölelem Sanyit, és örülök, hogy nem választották ki.

A nap unalmasan telik. Ülünk a porvan, és nézzük egymást. Senki sem szólal meg vagy fél órája.
Mikor Lizi nem bírja tovább.

-Na jó! Most pontosan mit csinálunk? Miért nem szólal meg senki? - kérdezi felháborodottan. Ên igazából bezárkóztam a gondolataim közé. Gondolkoztam Jonason, és hogy miért csinálta ezt. Agyaltam a barátnőim szökési tervén. Agyaltam én mindenen.

-Én gondolk...-nem tudom befejezni, mert Sanyi köhögni kezd. Én próbálom veregetni a hátát, de úgylátszik ez nem segít. Ő köhög tovább. Nagyon megijedek, hirtelen azt sem tudom, mit csináljak.

-Sanyi! Sanyi, jól vagy? - igyekszem nyugodtnak látszani.
Ő abbahagyja a köhögést. Nem tudom mi volt ez.

Eljött az este. Fekszem az ágyban, de nem jön álom a szememre.
Egy hangot hallok meg. Lizi hangját.

-Petra!

Sokan nem kértetek képet, ezért nem is kerestem. Ha valaki mégis szeretne, az jelezze!